|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Esküvő, avagy éhes magyarnak hangosan korog
A meghívást Evening invitation-ként kaptuk Lev egyik kolléganőjétől, úgyhogy
faggattam egyből Fionát, ez mit takar. Kitanított, ezért hát vettem
nászajándéknak egy kis üveg Tokajit, egy szép, kézi öntésű gyertyát, hozzá
való, neves keramikus által készített kis gyertyatartóval, szigorúan a 20
fontos határ alatt, mert ezt így illik, ha a meghívás evening-re szól. Hogy
neve legyen a dolognak, ha már meghívót kaptunk. Fiona azt mondta, kapunk
majd inni- és némi kis ennivalót – snack-féleséget –, és rophatjuk az esküvő
helyszínén hajnalig. Ez nem vacsora meghívó, hanem „utánra” szól, amikor már
az unalmas (értsd: hivatalos) részén túl vannak a vendégek. Erre készültünk.
A helyszín egy Kildare-beli kis faluban volt, a Kilkea kastélyban, amely
hotel, jókora golfpályával, és ilyenfajta rendezvények felkapott helyszíne.
Szállásnak lefoglaltunk egy pár mérföldnyire lévő faluban, egy jónak
ígérkező B & B-t, amelynek épületében egy remeknek ígérkező vendéglő is van.
Kicsit megkésve érkeztünk a faluba, s a szálláson mindjárt aludtunk egyet –
napos, kissé nyomott volt az idő, mint vihar előtt, kellett a pihenés.
Így aztán este 8 óra helyett 9-re értünk a kastélyhoz, amely ügyesen el van
rejtve egy kis fákkal szegélyezett dombhajlat mélyén – el is hajtottunk
mellette rendesen, mert olyan cselesen elhelyezett tábla jelzi a helyszínt…
Egy helyi hölgy adta meg végül is az útirányt, így érkeztünk meg a kanyargós
behajtón át a kastély elé, a más majdnem megtelt parkolóba.
Kicsit izgultam, mert amikor kollégáimnak meséltem, hova megyek a hétvégén,
Severenna nevű kollégám – akinek nővére egy bajai focistához ment feleségül,
és akinek a magyar nyelvtudása a „bazzeg” kifejezésre futja csak, ellenben
ismeri a Kőbányai sört -, azonnal felkiáltott: „Én is ott voltam egy hete az
elsőáldozó fiammal fényképezkedni!” Mindjárt megvitattuk, micsoda flancos
hely ez, 200 font egy dupla szoba, majd bizalmasan közölte, hogy sötétedés
után egyedül ki ne menjek az épületből, mert szellem jár a kastély körül.
Ezt már az útikönyvben is olvastam, meg is mosolyogtam, de azért bennem
motoszkált a félsz, amikor a már félhomályos parkban kiszálltunk a kocsiból.
Megállapítottuk, hogy a miénk majdnem a legöregebb autó (91-es évjárat),
aztán besétáltunk a vendéglőbe, a kastély mellett lévő kis oldalépületbe,
ahol az esküvő utáni fogadást és a táncmulatságot tartották.
Azonnal összetalálkoztunk a szorosan, szép fehér ruhába bugyolált
menyasszonnyal, aki bemutatta az újdonsült férjét, Alan-t, akivel még
egyikünk sem találkozott. Majd odakísért bennünket a bárpulthoz, rendelt
nekünk italt. Udvarias semmiségekről beszélgettünk, majd elragadta egy pap,
s mi magunkra maradtunk.
Beóvatoskodtunk a terembe, ahol már hangolt a zenekar, és minden asztalnál
élénk csevegésbe merültek az emberek. Elég kínosan éreztem magam, sehol egy
ismerős Microsoftos arc, az ember elég elveszett tud lenni egy ilyen
ismeretlen tömegben. Lev alaposan végigmérte az asztalterítőt, s
megállapította, hogy itt már végeztek az evéssel: legalábbis a számos pecsét
erről tanúskodott. Néztük, egyre éhesebben, hol lehetne valami
rágcsálnivalót szerezni, de nem volt sehol egy ropival, vagy keksszel,
esetleg kis koktél-kolbászokkal megrakott tál. Szörnyű gyanú vett erőt
rajtam: itt mi ugyan nem fogunk snack-et ropogtatni, hiába sejttette Fiona,
hogy ilyesmire számíthatunk.
Egyikünk sem érezte valami vígan magát, nem illettünk mi ide. Ezért inkább
körbesétáltuk a kastély szép kertjét, átmerészkedtünk a golfpálya klubháza
felé, majd megnéztük, milyen csodás belülről a kastély, legalábbis az alsó,
nem szállóvendégek számára is bejárható rész. Kint már besötétedett, egyre
éhesebbek lettünk, ezért elhatároztuk, megpróbálunk észrevétlenül, alig
egyórás kóválygás, kólaszopogatás után elsurranni. Azért még egyszer
bementünk a bárpulthoz, kaptam egy italt az uramtól vigasztalásul, röviden
belehallgattunk, hogyan énekel a flitteres ruhába szorított kövérkés
énekesnő, aztán huss… Kifelé menet még szemrevételeztem az ülésrendet, de
nem voltunk sehol, vagyis az ülésrend szigorúan a vacsoravendégeknek szólt.
Lehet hogy evening dinner-es meghívót kellett volna kapnom ahhoz, hogy némi
rágcsa kerüljön elém?
Kicsit indignáltan hagytuk el a kastély területét (szellem sehol, igaz, nem
is maradtam egyedül egy percre sem), s elhajtottunk a szállásig. Ott
megkérdeztük, hol ehetnénk valamit ilyen kései időben. (Kiderült, ők csak
hétvégére, vagy külön, előzetes rendelés alapján nyitnak ki, s a házigazda
maga főzi a később egy útikönyvben is megcsodált recepteket…) Bizony,
soványka volt a választék: a take-away gyanúsnak tűnt, oda be se mentünk, a
kocsmában már bezárt a konyha, a legközelebbi városban már csak az indiai
éterem volt nyitva, ahogy az egy rövid telefon után kiderült. Jó, akkor
menjünk Carlow-ba, próbáljuk meg elcsípni az éttermet.
Ahogy az esőben a város felé hajtottunk, Lev meglátott egy benzinkutat, s
amikor látta, hogy kis élelmiszerbolt is van mellette nagy hirtelen
bekanyarodott elé. Zárás előtt egy perccel érkeztünk, már nagyon ferdén
néztek ránk az eladó hölgyek, de legalább lett kaja. Banán, lekváros fánk,
egy alma, egy üveg ásványvíz. Ebből már kihúzzuk valahogy. Ahogy
kikanyarodtunk a benzinkúttól, mögöttünk már zárta is be a kaput a kútkezelő
fiú. Hálálkodva integettünk neki.
A szálláson aztán megettük a kaja nagy részét, megfogadva, hogy legközelebb
tele hassal megyünk, ha evening invitation-t kapnunk. A következő héten
pedig kiderült, hogy minden Microsoftos vendég jóval utánunk érkezett: ők
tudták, mire számítsanak. Azonban Fiona meglehetősen felháborodott, amikor
meséltem, hogy rágcsálnivaló nem volt, mert szerinte legalább valami
kekszfélét illik a vendégnek biztosítani, ha másért nem, hogy hát eleget
tudjon inni. Vagy éppen ezért nem lett volna keksz, és snack? „Ilyenek ezek
a modern esküvők – mondta végül nekem -, nagy felhajtás, ötféle meghívó, de
semmi igazi vendégszeretet.”
Muszáj volt egyetértenem vele.
Következő írás
|