|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Nem bírom tovább, felhívom őket, amire Beatrice sajnálkozva válaszolja, hogy
sajnos, nem jött össze elég ember a magyarok részéről a túrára, így nem
indultak el Írország felé… Kissé összeomlok. (Enyhe kifejezés…) Ahogy ő is,
én is nagy reményeket fűztem a túrához, a „karrierhez”. Amiből semmi sem
lett. Hurrá, lehet nevetni. Ugyan a telefonba azt mondja, lehet, hogy
szüksége lesz rám az irodában, majd telefonál a jövő héten. Kér mobilszámot,
megadom Leventéét, s várok, rendületlenül. Végül lejár a várakozás ideje, de
telefonhívás sehol Beatrice részéről. Írok neki emailt, reszketeget,
próbálok nem felajzottnak hangzani. Ami után udvarias, ám elég bicegős
angolsággal megfogalmazott email jön válaszul: sajnos, neki teljes
munkaidőben kellene ember, amit én, ugye, nem tudok ellátni, hiszen van egy
részmunkaidős munkám. De majd jelentkezik, és előre is köszöni… Ha-ha.
Innen kezdve merő idegroncs vagyok, ha ilyesmi szóba kerül. Jelentkezik még
egy cég (Bailey’s), jönnek valami magyar nagyemberek a céghez, tolmács
kellene egy-két napra, vállalom-e? Ajánlott valaki, így jutottak a
telefonszámomhoz. (Áldja meg az Isten Tomka Júliát! – annak idején, ha
valaki nézte, a Friderikusz Sándor „Az én sztorim” c. műsorában róla szólt
egy történet, amit csodás dublini képek festettek alá, nos, – s most
dicsekvés következik – ő ajánlott, legutóbb „kis tolmácstársam”-nak
titulált, ami lehet merő kedveskedés is, hízelgés, hadd örüljön a „gyerek”,
de akkor és ott jaj-de-jól esett… Köszönet!)
Próbálok nem belesikoltani a telefonba (Igen! Igen! Igen!), ők is örülnek,
hogy vállalom, aztán csend. Nagy csend. Semmi nem történik. Bennem kétségek
dúlnak, hogy talán túl drágának találják azt az óránkénti 15 fontot, amit
kértem. De már bocsánat, lovaglásért többet kérnek óránként! (16-20 fontot,
ahogy megtudtam, ennyit a tolmácsolás is megér, nem?)
Következő írás |