|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Nos, hosszú hallgatás után itt vagyok megint. A hallgatást főleg a
lustaság okozta – nyugodtan a fejemhez lehet vágni, hogy aki lusta, ne írjon
weblapot, webnaplót. Elnézést!
Először is, azért nem vagyok már a pult mögött, mert július elején
felmondtam. Rose nevű új managerem pokollá tette az életemet, és egy rossz
pillanatban, amikor éppen igazságtalanságokat vágott a fejemhez (némi
igazság kíséretében), felmondtam. Bántam utána, a munka (és a saját kereset)
azóta is hiányzik, de egy kéthónapos depressziós időszak után sikerült
elfoglaltságot találnom. Tettem egy halvány kísérletet arra, hogy munkát
vállaljak egy laboratóriumban (magyar nyelv használata szükséges lett
volna), de találtak képzettebb magyart (Magyarországról) a pozícióra. Így
most itthon élvezem a háziasszonyság – homemaker-ség? – előnyeit.
A cím némi magyarázatra szorul. A minap egy kérdőívet kellett kitölteni a
bankban, és a „housewife”, vagyis feleség rubrika helyett már ez szerepelt:
„homemaker”. (Grrrr, megint egy amerikaiaktól átvett dolog.) Vagyis az a
személy, aki otthon „lebzsel”, és közben igyekszik tündérpalotát varázsolni
a lakásból, házból, cottage-ből, akármiből. Szóval, most ez a titulusom. Nem
Alien, a pult mögött, Alien, a munkanélküli, hanem Alien, a homemaker. Majd
részletezem, hogy mivel töltöm amúgy igen kényelmes napjaimat.
A januári bejegyzés után még van pár, a weblapra fel nem tett töredékes
naplóbejegyzés, amelyeken még csiszolgatok. Idővel talán felkerülnek. Ha
nem, azt a fél évet kegyes homály fogja fedni. Addig is, legyen elég annyi,
hogy júliusban a depresszióval küzdöttem, és készülgettem az augusztusi,
magyarországi nyaralásra. Augusztusban időnket Budapest, Sopron és Badacsony
közt osztottuk meg, meglátogatva több rokont, és pár jó barátot.
Szeptemberben pedig élveztük-élvezzük a csodás vénasszonyok nyarát, amivel
az ír időjárás kegyeskedik bennünket kárpótolni a borzalmas esős májusért,
és a közeledő szavazási hercehurcáért. A Nizzai Szerződésről van szó – idén
szombatra tették a szavazás napját, TESSÉK elmenni, bíztatja a kormány a
jámbor íreket, akinek a kimutatások szerint 60 %-a csak halványan – vagy még
úgysem – sejti, hogy miről szól a szavazás, és mire megy ki a játék. Mivel a
kormánynak mostanság egyre több sötét ügyére derül(t) fény, az írek
valószínűleg egy kiadós NEM-mel fogják honorálni az erőlködést, amivel
Bertie Ahern miniszterelnök és társai próbálják IGEN-re bíztatni a népet.
Könnyelműen ajánlkoztam, hogy elmegyek egy fotózásra, ahol a magyar zászlót
kell tartania egy magyar személynek. Az EU-hoz csatlakozni kívánó országok
polgárai lesznek ott, gondolom, megnyerő mosollyal kell elbűvölni az íreket,
bár tartok tőle, hogy feszített mosolyunk nem fog valami szépen mutatni,
akárhol is jelenik meg a pikcsör. Igaz, hogy a korhatár 30 év volt – én
pedig már elmúltam annyi, ugye -, de a feladat éppen egy ilyen fényes délben
munka nélkül lébecoló homemaker-nek való, amilyen én vagyok. (A többiek
gyereket nevelnek, vagy dolgoznak.) Abigél, az itteni Kulturális Társaság
elnöke szerint utána sajtófogadás lesz, ahol majd ő fog beszélni, én pedig
megpróbálok okosan figyelni és beolvadni a „tömegbe”. Majd meglátjuk.
(Apropó, Botond, mit kell viselnie egy zászlótartónak??)
***
A változások, avagy mivel foglalkozom. Ezt már sokaknak, sok levélben
taglaltam, elnézést, ha ismételném magam: süteményeket sütök a helyi hétvégi
vásárra.
A dolog úgy kezdődött, hogy még hazautazásunk előtt megvettem a Dubliner c.
magazin „Best of Dublin 2002” című cikket tartalmazó számát. Minden évben
írnak egy külön rovatot arról, hogy a magazin írói mely helyeket találták
Dublinban a legjobbnak. Itt találtam rá a Legjobb Piac címszó alatt a
Kilternan Country Market-re, amely itt van a közelben, tőlünk kocsival bő öt
percre, a Kilternan nevű faluban, egy falusi piacokat összefogó hálózat
részeként. Kiderült, hogy 1964 óta afféle szövetkezetként tartják fent
magukat, s itt a környéken lakók saját készítésű dolgaikat, ételeiket
árulják, igazi falusi csirkét, műtrágyát nem látott zöldségeket, kézzel
készített holmikat lehet kapni. Vagyis majdnem mindent, ami után egy városi
háziasszony szíve vágyakozik, mármint egy olyan háziasszonyé, akinek fogalma
sincs arról, hogy a kötött holmi nem csak a boltban „terem”, és hogy a tea
mellé való sütemény otthon is megsüthető, legfeljebb nem lesz olyan
szabályosan kerek, mint a boltban kapott. Vagy hogy milyen remek lekvárt
lehet főzni az erdőn-mezőn fellelhető gyümölcsökből, s ehhez nem kell sem
külön diploma, csak némi odafigyelés. No, és idő. Elnézést, ha némileg
lenézőnek tűnne, amit írok az ír háziasszonyokról (a városiakról, főleg), de
a városi ír nők legtöbbje nem süt, nem főz, csak minimálisat, és így
tulajdonképpen az ő lustaságuk teremtett üzleti lehetőséget a Kilternan
környékén élők számára.
Otthon kitaláltam aztán, hogy süteményt én is árulhatnék, sütni tudok, majd
meglátjuk, mi nincs, mit lehetne sütni. Aztán odahaza, Badacsonytomajon egy
ismerőst meglátogatva találkoztam az anyósával, aki a nyugdíjba menetele
után mézeskalácsokat kezdett sütni, hogy valamit csináljon, s azóta
"iparszerűen” űzi a munkát. Most ne csicsás mézesekre gondoljunk, óriási
habos szívekre, hanem egyszerű, barna tésztaszívekre, s más formákra,
amelyeket cukormázzal díszit. Általában két, vagy háromszínűeket. Amikor
megláttam őket, mintha villám csapott volna belém: hát ilyet talán én is
tudok csinálni, az írek nem ismerik, hasonlatos ugyan az ő “gingerbread”
süteményükhöz, de mégis más… A hölgy volt olyan kedves, és elárult néhány
szakmai titkot. Aztán elmentem erre piacra, megismerkedtem a vezetőjükkel, a
tagokkal, és ők az írekre jellemző kedvességgel és érdeklődéssel fogadtak.
Örülnek minden újnak! A piac olyan népszerű a környéken, hogy mindössze heti
másfél óráig van nyitva, mert az alatt az idő alatt bőven elfogy minden. (No
és azért tart csak ennyi ideig nyitva, szombatonként, mert van, aki munka
mellett csinálja a sütést-főzést…) El sem hinnétek, miket vesznek meg ott a
piacon! Levest, lasagna-t, készételt, sütiket, tortákat, vágott és cserepes
növényeket, virágokat… gyakorlatilag bármit, ami “organic”, “homemade”...
Három hónap próbaidő után döntenek, hogy felvesznek-e tagnak, illetve
dönthetek, hogy akarok-e
maradni. A süteményeim elkelnek, most akarom duplájára emelni a készített
adagot. Jövő héten, ha sikerül kis műanyag edényeket szereznem az egyik
hölgy segítségével, gulyást és némileg módosított receptű bablevest is fogok
árulni. Kíváncsi vagyok, ízlik-e majd a fűszeres gulyás az íreknek…
Általában 170-190 vevő van a másfél óra alatt. Az emberek már 10 órától ott
várakoznak az épület előtt, sorszámot kapnak, és az első tíz embert a számuk
alapján szólítják be a terembe, ahol a fal mellett találhatóak a pultok.
Utána elszabadul a pokol. Rohamként betódulnak az emberek, ki-ki ahhoz a
pulthoz igyekszik, ahol a neki fontos áru található. A legnagyobb tolongás a
csirkés pult előtt van. A bolti 5-6-7 eurós árhoz képest talán borsosnak
tűnik a 16 eurós ár, de ez a csirke kétszer akkora, mint a bolti, az
aprólékok benne találhatók (kivéve a lábat), és garantált, hogy ezek a
csirkék egész életükben egy helyi kert tiszta levegőjét élvezték. Húsz perc
alatt elül a roham, s onnan kezdve az erősen lecsupaszított pultokról
apránként fogy el a maradék termék. Délben zárás, minden termelőnek
ellenőrzik a könyvében, hogy mennyi áruja fogyott. Fizetés havonta egyszer,
csekkel, és a bevétel 10 %-a a szövetkezet kasszájába megy. Az eladási ár
meghatározása egyszerű: az alkotórészek és a ráfordított energia árának
kétszerese. S ha ez túl kevésnek tűnne, még rá lehet rakni 40-50 centet. Így
pl. a linzerkarika, aminek az előállítási költsége (egy darabé) nekem
mindössze 8 centbe kerül, 16 centre emelkedik (de a pulton már 20 cent, és a
nyolcas csomagolású süteménycsomagé 1.60. Mindig elfogy…:-)
***
Másik változás, hogy az uram kegyesen engedélyezte, hogy a macskát, a kis
szürkét, amelyik most már a Harry (Hairy, hehe) névre hallgat egy
szimpatikus regényhős nyomán (NEM Harry Potterről van szó!), etethessem. Így
aztán feltünedeztek az olcsó „macskajás” konzervek a mosogató alatt, s a tej
is hamarabb fogy el, mint szokott. Trish mindig odaajándékozza a lejárt
szavatosságú, de még azért fogyasztható tejét, kenyerét, amit aztán száraz
vagy konzerv macskajával kap meg Harry. Aki napjait az egyik bokor alatt
(vagy a régi, indiai lakótársunk által használhatatlanná tett paplannal
kibélelt dobozában) szundikálva tölti, vagy odafekszik a lábamhoz, míg én új
szenvedélyemmel, egy gobelinkép (ami köztudomásúan „jól megy az ántikhoz”
:-)) kivarrásával-hímzésével foglalkozom a konyhaajtóban ülve. A
gobelinképből párna lesz. Napraforgócsokor, szerencsére visszafogott
színekben, különben Levente nem tűrné meg a házban!
Még egy óriási (s az elkövetkező 3 évre kiterjedő változás), hogy új autónk
van. Egy két éves Ford Focus 1.6 Zetec. Tintakék, vagyis Ink blue, ezért a
keresztségben az Ink-a nevet nyerte. (Verőnek így hívták a rég elhunyt
farkaskutyáját, míg az én egykori ebem pedig a Nika névre hallgatott.
Micsoda véletlen, pedig akkor még nem is ismertük egymást…S a múltkor a
tévében egy Inka nevű vakvezető kutyáról volt szó.) No, mindegy, a kocsi
nevében nem az ebeknek akartunk emléket állítani, csak reméljük, hogy ez az
autó legalább olyan hűségesen fog bennünket szolgálni, mint az ebek… Ez a
mondat most nagyon geil-re sikeredett, ugye?
Hogy Pogi nevű (emlékeztetőül: 12 éves, Peugeot 405-ös, meglehetősen
megviselt állapotban lévő) autónkkal mi lesz, az sem titok. Az autókereskedő
100 euróért akarta bevenni. Azért annál többet ér, bár ha belegondolunk,
hogy mennyi utána a biztosítás és az adó, akkor talán mégis érdemesebb lenne
odaadni a kereskedőnek. Rádió nélkül… Egyelőre egy szerelőnél van, ő
próbálja majd meg eladni 300-400 euróért.
***
A boltba azért meg bejárok, a múltkor pl. születésnapi tortát vittem Lindsay
nevű volt manageremnek, még akkor ígértem meg neki, amikor szó sem volt
távozásról. Az újságokat is ott vásárolom. Azóta is hízik a májam, mert a
volt kollégáim állandóan kérik, hogy menjek vissza, és azóta sem találtak
még hozzám hasonló hülyét, aki a munkámat csinálná. A rendelést pl. Rose
végzi… Aki a legtovább dolgozott helyettem, egy hónapig bírta. Aztán amikor
látta, hogy húzós a meló, segítséget pedig nem nagyon adnak, csak a macera
megy, felmondott. Néha benézek, s nem túl nagy "örömmel" állapítom meg, hogy
a deli az ebek harmincadján. Állandóan kint a hirdetés, hogy full timer deli
staff-ot keresnek... A múltkor engem kérdezett meg az egyik trainee manager,
honnan kell rendelni gumikesztyűt, alufóliát, műanyag pekedliket a delihez,
mert "ez már nem kell" felkiáltással kidobták a címtáramat, amiben minden
hivatalos szám, és szállító fel volt jegyezve. Leírtam, elmagyaráztam neki.
Meséltem otthon, Levente jól lehordott a sárga földig, hogy miért nem
hagytam, hadd kínlódják ki maguk a megoldást...S az mire lett volna jó?
Kicsit megint fontosnak éreztem magam arra a pár percre. De ez nem
vigasztal, hiányzik a rendszeres meló, az az ócska kis bolt, hát nem
borzalmas?! Megpróbálom a süteményekkel, új ötletek kifundálásával
elfoglalni magam, no és itt a weboldal is, ami folyton újítható.
Nos, ennyit nekifutásul. Bár sokáig tartana ez a szép idő, és beérnének a
paradicsomjaim! Még mindig egyre jelennek meg a kis zöld gömbök, pedig már
vége a nyárnak…
***
Két órával azután, hogy ezt leírtam, Levente telefonált, hogy jön haza,
megszüntették a teljes, 15 fős csoportját a Microsoft-nál. Nagyon pocsék
éjszakánk volt, és egyelőre nem tudok gondolkozni (vagy inkább nem merek).
Ma találkozik a személyzetissel, aki elmondja, van-e egyáltalán valami
lehetősége arra, hogy a Microsofton belül kapjon új munkát. Ha van, jó. Ha
nincs, akkor lázas munkakeresés, és 6 heti masszív idegeskedés következik.
Nem tudom, mi lesz, nagyon bizonytalan a jövő. Drukkolunk.
***
Voltam azon a bizonyos fotózáson. Hát nem zászlót kellett tartanunk, hanem
egy hatalmas, „Vote 2 Nice” feliratú táblát, amelyhez hozzáfoghattuk az
országunk keskeny papírcsíkra nyomtatott nevét. Ki-ki a maga országáét. Jót
beszélgettem egy ciprusi fiúval, aki 6. éve itt tanul orvosnak. A fotózásból
az lett, hogy egy fickó kattintgatott, majd jött egy kamerás ember, és pár
percig felvett rólunk vágóképeket. Az Alliance for Europe nevű csoport
szervezte a dolgot, utána sajtókonferenciát tartottak, amin mi, külföldiek,
és pár újságíró vett részt. Abigél felolvasott egy nyílt levelet, amelyben
az íreket igennel való szavazásra bíztatta, és ugyanezt korábban megtette
kint a fotózás idején is, a kamera előtt. Az esti hírekben már ott
szerepelt, s minket is lehetett látni, amint a táblával küzdünk, de
mindössze csak egy másodpercig. Azóta is bombáznak bennünket e-mailekkel,
hogy menjünk szórólapokat osztogatni, „erősítsük jelenlétünket az utcákon”,
győzzük meg az íreket arról, hogy nem a kormányt büntetik meg a nem-mel,
hanem a csatlakozni kívánó 75 millió embert.
Vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban, de nem akarok politizálni itt, a
weboldalon. Csak észre kellene venni, hogy a csatlakozásnak nemcsak jó
vonzatai lesznek Magyarország számára, és valószínűleg lassú, igen lassú
lesz majd a változás. Bírja azt majd türelemmel az új magyar nemzedék, aki
gyors sikerre vágyik?
***
Remek estét töltöttem régi munkatársaimmal, Margarettel, aki még annak
idején betanított, Susannal, akit Rose nem vett vissza a boltba, aztán pedig
már Susan nem akart visszamenni, amikor hallotta, hogy eljöttem, és Fionával,
aki a számítógépes tanfolyam elvégzése után egy FÁS (Munkanélküliek
továbbképzését, munkavállalását intéző) irodában kapott munkát. Fionánál
jöttünk össze, és bolognai spagetti felett vitattuk meg az élet dolgait.
Azonnal elmeséltem nekik, hogy Verő munkanélküli lett, de szerencsére a téma
nem sokáig maradt terítéken. A boltbeli dolgok, pletykák megtárgyalása után
a hölgyek kissé nosztalgikusan saját fiatalkoruk élményeit kezdték
felidézni, és az első sztorik után már fájt a hasam a teli szájjal való
röhögéstől. Erre nincs finomabb kifejezés, ciderrel a kézben, ilyen
történeteket hallgatva csak röhögni lehet. Susan elmondta, hogyan mentek be
a barátnőjével másodszor a városba (ez akkoriban nagy szónak számított,
hiszen Sandyford még falucska volt Dublin határán, amikor ő volt fiatal)
randizni két fiúval. De otthon (megint csak) azt hazudták, hogy egy női
klubba mennek Dundrumba, ami akkoriban szintén csak városszéli falucskának
számított, nem olyan erkölcsi fertőnek, mint Dublin kocsmái… Az első
találkozás után a fiúk második randit is kértek, de a lányoknak nem voltak
szimpatikusak, ezért elhatározták, hogy egy alkalmas pillanatban wc-re
mennek, majd a wc-ről egyenesen a buszmegállóig futnak, és faképnél hagyják
a fiúkat. Az alkalmas pillanat hamarabb jött el, mint gondolták, mert a fiúk
már az első ital közepén elmentek wc-re. Susan és barátnője fejvesztve
rohant ki a kocsmából. Azonban csak a buszon vették észre, hogy mindkettőjük
pénztárcája eltűnt a kistáskájukból! Amikor nem vették észre, a fiúk
mindkettőjüket meglopták! Susan teli szájjal bőgni kezdett, hogy most akkor
hogyan mennek haza, de a kalauz megszánta őket, és ingyen adott nekik
jegyet, sőt, barátságosan meglapogatta a bőgő Susan vállát, mondván „Ugyan
kislányom, menj csak haza a mamádhoz, majd megvigasztal”… Ha tudta volna,
hogy Susan anyja abban a hitben volt, hogy egy biztonságos női klubbal
csücsül a lánya…
Fiona pedig arról számolt be – több egyéb sztori mellett -, hogyan szokott
úgynevezett árubemutatókra járni. A barátnője szervezi ezeket a teszteket,
amin a gondosan (és véletlenszerűen) kiválogatott vásárlónak alkalma van
megkritizálni az új terméket, a csomagolását, az árát. Afféle
közvélemény–kutatás ez, amit a nagyobb angol cégek szoktak elvégezni
Dublinban. Mindössze negyed-félóráról van szó, és általában 30-40-50 eurót
fizetnek a résztvevőknek. Mivel Fiona barátnője a szervező, neki mindig jut
ilyen jól fizető feladat… Ha pedig van valaki, aki imád vásárolni, akkor az
ő.
Egy alkalommal Fiona megint ment egy ilyen rendezvényre, s vitte az egyik
barátnőjét is a sok közül. Ekkor egy áruházat kellett megkritizálni, és
természetesen úgy tettek, mintha nem ismernék egymást, „véletlenszerűen”
lennének kiválogatva. Az áruházat végigjárták, majd utána egy irodában
leültek, s a közvélemény kutatást végző férfi valamennyiüket sorra
megkérdezte, hol találkoztak először az áruház nevével, kitől hallottak
róla. Fiona barátnője került sorra, és nagy lelkesen mesélni kezdte, hogy
egyszer bejött a városba az anyjával és az „egyik barátnőjével”, és vásárlás
közben tévedtek be az új áruházba. A nő annyira belefeledkezett a mesélésbe,
hogy magáról megfeledkezve hirtelen odafordult Fionához: „Emlékszem, milyen
jól bevásároltunk, nagyszerűen mulattunk aznap, te meg én és anya, nem?” A
fickó zavartan pislogott, Fiona megpróbált kicsire összehúzódzkodni a
székben, s hirtelen a nőnek is leesett, hogy elszólta magát, hiszen ők nem
„ismerik” egymást. A zavart, kínos csendet szerencsére gyorsan megszakította
a következő nő izgatott beszámolója.
Talán így leírva nem tűnnek olyan mulatságosnak ezek a történetek, de régi
kollégáim remek előadásában, a többiek beszólásaival tarkítva sokkal
mulatságosabbak voltak, mint az én száraz leírásomban. S nem utolsó sorban
segítettek elfeledkezni a magánjellegű gondokról, a „mi lesz velünk most”
kérdéséről.
Következő írás |