|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Lássuk, mi történt velünk az elmúlt fél évben, csak tömören, mert
innentől kezdve megint rendszeresen fogok jelentkezni:
Levente munkanélkülisége: nem akarom részletezni azt a hat hetet – a
felmondási idejét -, de szörnyű volt, gyűlöltem a létbizonytalanságot, s
ezek most nem nagy szavak, tényleg borzalmas volt. Igen stresszes,
gyomorszorítós, rémálmos, nyugtalan hat hét volt. Többször arra ébredtem,
hogy Levente nyög, forgolódik, igen nyugtalanul aludt, s legtöbbször nem
volt velem hajlandó megosztani az aggodalmait, nem tudom, mit gondolt,
könnyebb lett volna, ha elhallgatja a félelmeit? Nem hát.
Már korábban jelentkeztem ide-oda, labormunkára, recepciósnak, a
labormunkára ugyan magyart kerestek, de találtak jobbat nálam. Ennek Verő
igen örült, mert szerinte csak törtem-zúztam volna az üvegeket, vérrel és ki
tudja, mivel teli fiolákat, másrészt milyen melóhely az, ahol már eleve
figyelmeztetik az embert, hogy néha még ebédelni sem lesz ideje, olyan sok a
munka?! A recepciós állás interjúja viszonylag jól sikerült, leszámítva,
hogy gyalog mentem oda, és leizzadtam, mint a kutya. Az életrajzom alapján
még tetszettem nekik, de amikor meghallották a „munkaengedély” szót, és hogy
a beszerzése hónapokig tart, akkor lehervadt az arcukról a vigyor, és ez
elég nagy keserűséggel töltött el. Szóval ott álltunk munka nélkül. Igaz,
Verő biztatott, hogy elég szép végkielégítést kap, amiből végszükséglet
esetén el lehet tengődni egy darabig, vagy próbál keresni állást más európai
városban, ahol vannak számgépes Microsoftos kapcsolatai, de nekem nem
akaródzott volna költözni – felpakolni mindent, s menni, bele a világba.
A barátok nagyon kedvesen drukkoltak, családtagok is, bár a szüleim csak
arra koncentráltak, hogy akkor hazamegyünk-e? Mintha otthon lenne állás! Ott
sem rózsás a helyzet, nem? Akik nemrég, vagy mostanság hazaköltöztek, alig
találtak-találnak munkát, s nem túl jó fizetéssel. Én közben járogattam a
piacra, ott is biztattak, hogy no, azért csak lesz valami, volt ott is olyan
asszony, akinek a fia elveszítette az állását, tudták, mit jelent. Közben
Verő járt belső interjúkra a Microsofthoz, mert meghirdettek néhány állást,
s először ott akart próbálkozni. November 4-én volt az utolsó munkanapja –
ugyan dolgozni már nem volt mit, de megengedték nekik, hogy bejárjanak,
használják a gépeket, ami igen nagy szó, mert van, ahol azonnal megszűnik
minden kedvezmény. Az utolsó két hétben nagyon idegesen vártuk az interjúk
eredményeit, én már lelki szemeimmel láttam, ahogy pakolok. Levente volt az
egyetlen, akinek munkaengedélyhez kötődött az állása, ennek ellenére a
managerek elültek minden interjú után a döntésen, nem érdekelte őket, hogy
ha nincs engedély, akkor 3 hónapon belül el kell hagynunk az országot, az
sem érdekelte őket, hogy ez nekünk mit jelent, szóval elég nagy keserűség
gyűlt fel bennünk. Végül az utolsó interjúk egyikén Levente elnyert egy
állást a Game Departmentnél, ahol a számgépes játékokat írják, tesztelik.
Aztán egy másik állásra is felvették volna, de ő ezt választotta. November
negyedikén este fél hétkor felhívta a jövendőbeli főnöke, hogy gratulál, és
hurrá. AKKORA kő esett le a szívünkről! A legmélyebb depresszióból az öröm
legnagyobb magasságába… - vagy valami hasonlóan közhelyszerű, rózsaszín
mondattal tudnám érzékeltetni a lelkivilágunk változását.
Pár nappal később felhívott a volt nagyfőnököm, Margaret, aki az összes bolt
ügyét intézi (van vagy 6 Dublinban), hogy nem akarnék-e megint dolgozni a
boltban, mert hallotta, hogy munkát keresek. Elmeséltem neki, hogy nem
akarok (legalábbis ott nem), mert problémáim voltak Rose-zal, a manageremmel,
s különben is, azóta dolgozom egy piacnak, ami milyen jól megy stb. Pár perc
múlva visszahívott, hogy tegyek neki egy óriási szívességet, legalább két
hétre menjek vissza, mert nincs ember, amíg találnak valamit, ugye,
megteszem. Annyira megörültem a hírnek, hogy SZÜKSÉG van rám, mondtam,
hogyne, ráadásul a pénzt zsebből-zsebbe fizették, semmi adólevonás, s
Margaret mindig rendes volt hozzám. A két hét alatt aztán láttam, hogy
óriási változások következtek be. Először is, alig volt tömeg, meglepően
könnyű és stresszmentes lett a munka – ezek régen igen sokat jelentettek
abban, hogy sokszor rosszkedvűen mentem dolgozni a várható nehézségek miatt.
A másik nagy változás Rose volt. Amikor újra találkoztunk, igen kedves és
közvetlen volt, egyáltalán nem az az utasításokat ugató kis boszorka (amúgy
22 éves és igen határozott, igazi manager-alkat), aki volt. Mindenki
mesélte, mennyire megváltozott, nem csak velem, mindenkivel. A két hét alatt
jártak a nyakamra a kollegák: gyere vissza, mondták, senki sem csinálja
olyan jól, mint Te. Még a vevők is örültek nekem, nahát, de jó, hogy megint
itt van… Ami elég fura, ha azt vesszük, mert néha eléggé vágtam a pofákat a
rohanós órákban, nem voltam mindig kedves… Lehet, hogy mégis értettem a
dologhoz, amit csináltam? A harmadik napon egy futár akkora liliomcsokrot
hozott – a cég küldte -, hogy alig bírtam hazacipelni, s két hétig
liliomillatban fürdött a nappali. Mit mondjak, jól esett, Verőnek már az
első nap mondtam, ne engedjem visszamenni, hiába a saját kereset, a
változások… De aztán láttam, hogy a munka jóval könnyebb, a körülmények
jobbak, a tömeg megszűnt – miért, nem tudom, de gondolom, hogy az alaposan
megemelt árak közrejátszottak ebben. De azt a nyomást, amit gyakoroltak rám,
mindennapos fülrágás, gyere vissza, szükség van rád (bűvszó!), te vagy a
legjobb, a Deli királynője, és hasonló mondatkák.
Persze, visszamentem. S azóta is heti 6 napot dogozom: hármat a boltban,
teljes munkaidőben, két napig sütök, szombaton pedig du. 1-ig tart a piac. S
milyen jól tettem, hogy így döntöttem. Verő utána bevallotta, hogy örül
neki, nem (csak) a pénz miatt, hanem mert látja, hogy szükségem van a
rutinra, hiába kell korán kelni, hiába nyögök hétfő reggel, örüljünk, hogy
van munkánk, s még milyen bizonyítékot akarok arra, hogy jó munkaerő vagyok?
Nagyobb fizetést ugyan nem kaptam, de az a két hét adómentes pénz igen-igen
jól jött. Közeledtek az ünnepek is…
Itt most minden elromlott kicsit, vagy elromlóban van, de az emberek még nem
nagyon érzik, nem nagyon esett le nekik a kétfilléres, költekeznek, mint az
őrültek. A házárak pl. az elmúlt 6 évben négyszeresükre emelkedtek. A
recesszió, az elbocsátások, januárban megdrágult az áram (egységenként 1.25
euróval!) a kaja, a benzin, a közlekedés - gyakorlatilag minden. Nem akarom
azt mondani, hogy a pénz körül forog az életünk, de oda kell figyelnünk
legalább fél évig, hogy mire költünk. Ugyanis kicsit most kiköltekeztünk
Karácsony környékén nyomtatót vettünk az új számgép mellé, amivel majd
próbálok pénzt keresni, saját fotóimat képeslappá, üdvkártyává átalakítva,
hátha veszik majd a piacon. Fizetjük a kocsi részleteit is. Egy diaszkennert
is vettünk Hajni barátnénktól, aki buzgón készült az átköltözésre Redmondba
(lásd alább). Öcséméket próbáltuk nem túl jelentős összeggel, de segíteni –
igen büszke vagyok rá, ugyanis lakást vettek, tényleg, óriási előrelépés az
életükben. Áprilisban megyünk majd haza, 3 hétre, Húsvét is bele fog érni,
mindenképpen meg akarjuk mutatni a családnak a büszkeségünket, az általunk
Inkának keresztelt autót. (Bosszankodtam, mert Karácsony környékén mindenki
baba- és gyerekfotókat küldött üdvkártya helyett – el is határoztuk, hogy
jövőre mi a kocsi motorjáról fogunk képeket küldeni, mi erre vagyunk büszkék
:-)
Az ünnepek csendesen teltek. Karácsony estéjén délután fél ötig dolgoztam,
utána gyorsan összeütöttem egy vacsorát – csirke volt, nem pulyka, vagy
hagyományosan hal, mert Levente nem szereti a halat. Átjött Hajni, akinek a
férje már a Microsoft amerikai központjában, Redmondban, Amerikában dolgozik
– ő majd tavasszal költözik csak utána, s hogy jó társaságban legyünk,
meghívtuk. A szilvesztert is nálunk töltötte, ettünk, kártyáztunk, csend
volt, itt a szilveszter nem olyan nagy buli, inkább a belváros zajos, a
klubok és a vendéglők. Az ünnepeket megelőző hetekben a piacra karácsonyi
tortákat sütöttem, piros-zöld áttört cukorbevonattal, karácsonyfa mintával,
szalaggal körbekötve – szép sikerük volt, több megrendelőm is akadt.
Elmentünk az évi rendes karácsonyi vásárba, be a városba, s ahogy ott
sétálgatunk a pultok között, egy nő megszólított: „Maga az, a kilternani
piacról? Nagyon szépek ám a tortái!” Hát, mit mondjak, mintha hájjal
kenegettek volna! Nekem ez a legnagyobb siker, hogy megveszik-megeszik a
sütijeimet. S ami most a legnagyobb elismerést jelentette számomra:
januárban egyhangúlag megválasztottak teljes jogú tagnak, s a múlt havi
gyűlésen pedig titkárnak. Saját kulcsom van a piac kapujához, az épülethez,
egy csomó felelősségteljes teendő – ajaj. Verő büszke rám, én pedig izgulok,
hogy vajon meg tudom-e angolul is fogalmazni a beszámolókat, leveleket?
Leventének gyakorlatilag januárig nem volt igazi munkája, addig csak
ismerkedett az új csoportjával. Most azonban március végéig majd néha
hétvégén is be kell majd mennie, ha szoros a határidő. Hamarosan kiadnak egy
Freelancer nevű számgépes játékot (űrhajóval kell mindenféle megbízatásokat
végrehajtani), ahol a címlistán már ott szerepel a neve! Ráadásul úgy, hogy
Verő Levente, s nem angolosan, hogy Levente Vero. Január közepén újabb 160
embert küldött el a Microsoft, ebből 60-nak más központban tudnak
biztosítani állást, de így is nagyon húsba vágó volt az egész: most már
biztos, hogy amikor Verőék 15 tagú csoportját megszüntették, akkor
gyakorolták a személyzetisek, hogyan folyik le egy elbocsátás, az ilyen
komoly döntések nem pár nap, vagy hét során születnek.
Az uram jól érzi magát az új munkahelyén. A kollégái normálisak, a főnökével
sincs baj. A kocsi azóta is működik, imádja, beszél hozzá, ilyesmik. Néha
hoz haza brosúrákat, úgy álmodozik arról, hogy mit kellene még rátetetni a
kocsira, mint ahogy én a saját fészekről álmodozom. Várjuk a tavaszt, amikor
majd tehetünk túrákat a környékre. S alig várja, hogy a német autópályákon
próbálhassa ki Inkát, amitől kissé tartok. De azért jó lesz kocsival
hazamenni, látunk világot is közben. A barátok-haverok már jelezték, hogy
mit kellene hazavinni, és hozni. Már vettem egy zömök barna kispárnát a
hátam mögé, mert a hátamat továbbra is kímélni kell, majd megint
megtekergettetem a csontkováccsal, csodákat művelt az az ember, 10 hónapig
semmi bajom sem volt a hátammal.
Sajnos, kedves lakótársnőnk, az ír lány, Trish, akivel 4 éve együtt laktunk,
január végén kiköltözött, mert a barátjával kibéreltek kettesben egy házat.
Hosszú szünet után március közepén beköltözött Martin, egy cseh férfi a
legkisebb szobába. Most egyelőre egy üres szobánk van, amit Hajni
ideiglenesen itt tartózkodó nagyméretű növényei, és a kiteregetett ruhák
foglalnak el. A növények a belvárosba kerülnek majd, egy ismerőshöz, a
teregetett ruha pedig az udvarra – napközben most már szépen süt a nap –
legalábbis a legtöbbször.
Apropó, fordítót kerestek a követségen keresztül, s nálam kötöttek ki, így
találkoztam egy donegali családdal, akik két csángó gyereket fogadtak
örökbe. Az egyik gyermek szülőanyja Gyimesbükkről való, ahol már én is
jártam többször is, egy ismerősömmel, aki könyveket szállított a környékre,
és ott mindig eltöltöttünk pár napot. Amikor meséltem nekik a helyről,
nagyon megörültek neki, mert az Interneten semmi angol nyelvű információt
(képet) nem találtak a helyről. Magyar akad, de hát azt nem értik… Amúgy
Donegalban van vagy 5-6 család, akiknél székely és csángó, vagy román
kisgyerek van örökben, össze is járnak egymással. Ez már a második család,
akik leveleket akarnak fordíttatni velem, mert tartják a kapcsolatot az
árvaházakkal, vagy a korábbi nevelőszülőkkel. Ez a pár volt is Erdélyben,
tisztában vannak a politikai helyzettel is.
Nos, ennyi. Idén március 15-én nem kaptunk meghívót a követségre az
„ünnepségre”, ha ugyan a borivást és a svédasztal körüli helyezkedést annak
lehet nevezni. (Vajon más követségeken is ez van? Miért nem vetítenek le pl.
egy mozifilmet a szabadságharcról? Csak valami apróságot, hogy érezze az
ember, nemzeti ünnepet ül, nem állófogadáson vesz részt „csak úgy”
jelleggel?) Amúgy kiléptünk a HCSI-ből, a Mikulás ünnepségen tapasztaltak
miatt. Valószínűleg ezzel sikerült magunkra haragítani pár embert (ezzel,
illetve Levente kilépést megindokoló levelével), de sebaj. Majd legközelebb
részletezem, most kihasználom a jó időt, és megyek átültetni a cserepüket
kinőtt virágaimat.
Következő írás |