|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Május – avagy bokáig állunk a vízben
Nos, itt van a május, de az idő egyenesen borzasztó. Felelőtlenül
vigasztaltam minden ide tartó ismerőst és ismeretlent, és az időjárás miatt
szomorkodót, hogy amióta itt élek, minden májusban van egy-két olyan hét,
amikor lepirul az emberek orra, olyan meleg van (25 fok, max.). Most azonban
az esőt leginkább viharos szél kíséri, vagyis egyfolytában süvölt a
kandallóban, és időnként vízszintesen szállnak az esőcseppek. (Verő néha
megjegyzi: „Na, most sem kompoznék…”)
Éppen ezért nem mentünk sehová sem túrázni. Mire fel mennénk, szakad, no és
dolgunk is akad(na) az elhanyagolt kertben elég. Kezdetnek mindjárt ott a
fűnyírás, ami két-háromhetente kötelező program minden háznál. Ha máshol nem
is, legalább a ház előtti kiskertben, hogy mindenki lássa, milyen gondos
bérlők vagyunk. Nos, nálunk jelenleg térdig érnek a gyermekláncfű meglepően
erős száron ülő fehér labdái, felütötte a fejét néhány igen konok gaz, ami
már-már bokornyi méreteket öltött… A hátsó kertet Levente egyszer lenyírta,
de kérésemre meghagyta a fal menti 70 centit, mivel ott vannak a virágok, és
nem akartam, hogy véletlenül lenyírjon valami olyasmit, amit meg szeretnék
tartani. Fűnyírás előtt „aknátlanítani” kellett, ugyanis a Harry mellé
ideköltözött Mimocska fedőnevű nőstény macska elég sűrűn teszi tiszteletét a
fűre, ami ellen kitartóan harcolok, de hát nem tarthatom rajta folyton a
szemem. Verő születésnapjára vízipisztolyt kért, mert azzal jobban célba
tudna lőni macskafenékre, mint a lábos vizekkel, amivel időnként
megugrasztja a hátsó ajtó előtt napozó „Mimocst”. Én pedig próbálom
szelektív etetéssel megértetni Mimocskával, hogy ő egy „persona non grata”,
de nem érti meg. Harry-t néha elveri a kajájától, ilyenkor néha harc van, és
száll a szőr a szélben…
Errefelé nem sok újdonság van, az elmúlt hetek legnagyobb izgalmát az
jelentette, hogy betörtek a boltba, ill. másodszorra is megpróbáltak
behatolni a boltba szintén éjjel, de akkor már időben kijött a rendőrség, és
elijesztette őket. Elvittek 4500 euro készpénzt, és 8000 euro értékű kaját
(érdekes módon az összes halat, és halterméket, a bébipopsi törlőt és a
porszerű bébi tápszereket, a pult mögül az összes cigarettát is mind
elvitték. Szóval volt izgalom. Kiderült, hogy hajnalban a riasztót felügyelő
társaságtól üzenetet kapott az egyik manager, Sandra, hogy menjen, mert
megszólalt a riasztó a boltban. Ez neki fél óra autózás az északi
városrészből, ahol lakik. Erősítésképpen hozta magával a barátját, megnézték
a boltot, s a mobilján felhívta a céget, hogy a riasztó villog, hogy
behatolás történt, de betörőnek semmi jele, mi legyen? Erre a riasztósok azt
mondták, ilyen már volt, biztos az egerek rágták szét a drótokat, „mint a
múltkor”… (Az egérproblémát a Pest Control egyszeri kiszállása már
hónapokkal ezelőtt megszüntette, de könnyebb volt erre fogni a problémát,
mint rendőrt hívni, gondolom, s „ügyet” csinálni.) Megnyugodva hazament, egy
órára rá megint telefonálnak neki. Kérte a céget, csináljanak most ők
valamit a riasztóval, mert alig áll a lábán, éppen hogy csak elaludt az
izgalmak után, s most megint autózzon el ide? Különben sem mer bemenni, ha
valaki ott van, könnyen fejbe verhetik, kevesebbért is öltek már meg embert
Dublinban. Vagyis tulajdonképpen hagyták az egészet a fenébe, így a
betörőknek volt alkalmuk „ténykedni”. Aztán amikor reggel bejött, látta a
feltúrt irodát, a szétszórt pénzes zsákokat… Amikor fél nyolckor
megérkeztem, ott állt az épület előtt sápadtan, hogy van-e nálam mobil, mert
ő az előző idejövetelkor a rácsok bezárása közben a földön hagyta a magáét,
s az persze eltűnt. Akkor jobban szétnéztünk, s láttuk már, mik tűntek el,
egy csomó aprópénz szétszórva a földön, a pénzeszsákok úgyszintén, a hátsó
vastag fémajtó teljesen felfeszítve, a zár kitépve a helyéből… Ráadásul
tudták, mit csinálnak, mi merre van, tudták, hol van a telefonvonal doboza,
mert úgy a fő telefonvezetékeket, hogy a fél telepnek nem volt vonala délig.
Elvitték az összes aznapi videokazettát, amin rajta lehettek, s a biztonság
kedvéért még letakarták felmosóronggyal a kamerákat.
Izgatott telefonálgatás következett, amiben szegény hol jó, hol rossz
mobilom főszerepet játszott. Megjöttek a rendőrök, megjött Rose, felmérték a
kárt, aztán 9 után kijöttek a detektívek is. Mi addigra kitettünk egy a
diszkrét feliratot, hogy ma „egyéb okokból kifolyólag” később nyitunk, s én
elkezdtem dolgozni, míg a detektívek járkáltak a kis ecsetkéikkel, porozták
le a betörők által esetleg megérintett részeket. Aztán Mags, a főmanager is
megérkezett, csináltatott reggelit a detektíveknek, akik nagyon laza népek
voltak, csodálkoztam például, hogy engedtek bennünket mászkálni fel-alá a
boltban, amikor egyes helyeken az este felmosott padlón szép sötét
bakancslenyomatokat lehetett látni, de azokkal nem törődtek. Fél 12-kor
nyitottunk, de legalább volt időm rendbe rakni a delit, mert hétfőn mindig
sok a meló, rendetlenek a polcok. Na, jöttek a vevők, persze, terjedt a híre
annak, hogy valami történt, a nagyszájú kolléganőm, June, mindenkinek
elmondta, hogy betörtek hozzánk. A poén az egészben az, hogy előtte való
szombaton volt értekezlet, és Rose elmondta, hogy van a boltban valaki, aki
cigit és piát ad ki a hátsó rácsos kapun át az ott lébecoló kamaszoknak,
sőt, pénz is tűnt el, mintegy 300 euro. S hogy most beállította a kamerákat,
mind egy időpontot mutat, s így most már percre pontosan egyező
felvételekkel tudja bizonyítani, hogy ki az, s hogy ha ez tovább folyik,
megy a rendőrségre. (Állítólag csak úgy fogadják el a kamerás felvételt
bizonyítéknak, ha az időpontok egyeznek a különféle felvételeken. Hiába,
ebben a nagy fene nyugatban a rablónak több joga van, mint a becsületes
embernek…)
Közben arra is felhívta a figyelmet, hogy az utóbbi időben nem tartjuk be a
biztonsági előírásokat, nyitva hagyjuk a hátsó bejáratokat, beengedjük az
ismeretlen szállítóembereket, stb. Pedig bármikor kirabolhatnak minket, egy
ilyen csendes, városszéli bolt bármikor számíthat ilyesmire. Erre tessék,
hétfőn reggel ez várt ránk! Aztán kedden hajnalban megint szólt a riasztó,
csak most a közeli őrsről kijöttek a rendőrök, s sokáig ott maradtak a bolt
körül. Akkor a hátsó lapos tető felől akartak bejönni a betörők, reggel ott
volt megbontva a WC-nk teteje…
Most a mindenféle egyéb biztonsági megoldások mellett hatalmas reteszek
vannak a hátsó ajtókon, amiket folyton behúzva tartunk, ezért a szemét
kivitele elég körülményes lett. A nyomozók elmondták, hogy profi munka volt,
ujjlenyomat (ismeretlen) sehol, tudták, melyik kábelt kell elvágni, s a
riasztókat azért indították el először, hogy megnézzék, mennyi idő alatt ér
oda valaki, aki esetleg megzavarhatná őket. Amikor Sandra először kijött,
még „rendben” volt minden, ám a második riasztáskor már javában bent voltak
a boltban. S elmondták azt is, hogy ha elkapnák őket, akkor is évekig
tartana, míg bíróság elé kerülne az ügy, s több mint valószínű, hogy
megúsznák egy kisebb büntetéssel, vannak nagyobb disznóságok, a bíróságok
már úgyis annyira túlterheltek, hogy most bevezettek a hétvégi műszakot is a
bírók számára…
Újabban csütörtökön és pénteken is bemegyek a boltba egy-egy negyedórára,
úgy délután kettő felé, amikor már véget ért az ebédidőt jelző roham,
megcsinálni a rendelést. Kicsit elegem lett belőle, hogy a managerek
össze-vissza rendeltek mindent, a felét nem tudtam eladni, mert a kutyának
sem kell, ugyanakkor az alapkenyerekből nem, vagy alig volt hétfőn, mert
keveset rendeltek. Beszéltem Rose-zal erről (vele igencsak megjavult a
munkakapcsolatom az elmúlt hónapokban! pedig miatta jöttem el tavaly a
boltból), s ő fizeti nekem ezt a plusz félórát, s így biztos lehetek abban,
hogy az érkezik meg hétfőn, amit megrendelek, nem valami eladhatatlan
hülyeség. Pl. a vastag cukormázzal bevont fánkoktól nem tudok megszabadulni,
fél áron áruljuk őket, s míg így sem fogy… S még van belőle másfél doboz!
Szóval inkább felvállalom ezt a röpke félórát, de megéri.
Csak jellemzésképpen, mennyire „jóba” lettünk Rose-zal mostanság. Kérdezget
arról, hogy milyen a piac, miket csinálok (kézimunka, ilyenek),
beszélgetünk, vagy amikor múltkor rajtakapott, hogy az újság
munkahirdetéseit nézegetem (mindig átfutom amúgy), akkor odaszólt: „Na, csak
lapozz tovább gyorsan!” Jól esett azért. Azt hiszem, elismeri már, hogy jó
munkaerő vagyok. S azt hiszem, igen szerencsések vagyunk Leventével, hogy a
dolgok így rendeződtek, nekem megmaradt a boltbeli munka, ugyanakkor a
piacot is tudom csinálni, tagja vagyok egy közösségnek, s keresek is, ő
pedig azt csinálja, amit szeret, s nem stresszes a munkája már… Egy szavunk
nem lehet!
Tehát remekül megvagyunk. A piacon most már paprikás csirkét is árulok, és
múltkor sikerrel próbálkoztam a lencseleves és a póréhagyma + burgonyaleves
árusításával. (Közben rájöttem, hogy nem árt majd, ha a levesek receptjeit
felrakom a Receptek közé, mert minden anyag megtalálható hozzájuk az otthoni
boltokban is, és megismerkedhet az írek által kedvelt ízekkel a nyájas
olvasó.) A többi tag figyelmeztetett, hogy inkább mondjak le a Jókai
bableves erősen torzított, és elég nyögvenyelősen fogyó változatáról, s a
gulyás mellett csináljam az egyszerű, ám az írek által jól ismert leveseket.
No fancy stuff – mondta egyikük. Nemsokára jótékonysági/fund-raising ebéd
lesz a piac javára, az egyik öreg hölgy házában. 100 főre számítanak! A
házat nem ismerem, de neve van házszám helyett, tehát csak nagy lehet… A
befolyt pénz a piacot gazdagítja majd, sajnos, a megnövekedett biztosítási
díjak minket is sújtanak, muszáj valamit tenni. Ilyen „fund-raising” ebéd
minden évben van, valamint szoktak tartani egy kerti partit is, szintén
hasonló szándékkal. Erre állítólag a piac leghűségesebb rajongói szoktak
eljönni. Most nincs mese, az ebédre viszem Leventét is, muszáj lesz
társalognia! Jómagam görög salátával, narancstortával és egy lekvárral
töltött piskótatortával indulok az ebéden. Amúgy hideg szeletelt sonka,
lazac, magunk készített saláták, vörös- és fehérbor, s szintén magunk
készítette desszertek lesz a menün.
Mostanában a boltban szinte minden délelőtt van egy olyan egy óra, amikor
csak tessék-lássék dolgozunk, mert alig van vevő, s már mindennel készen
vagyunk: ebédre való előkészüléssel, sütéssel… Takarítgatunk, igazgatjuk a
polcokon levő árukat – lassan, nyögvenyelősen telik a nap, ha nincs mit
csinálni! Egyik nap, amikor éppen hagymát vettem le a polcról a
szendvicsekhez, mégpedig a jókora darab (némelyik 40 dekás), enyhe ízű,
könnyen szeletelhető spanyol hagymák közül, találtam egy elárvult
lilahagymát. Gondoltam, készítek belőle hagymasalátát. Vékonyan
felszeleteltem, akárcsak a spanyol hagymákat, összekevertem a kétféle
hagymát olívaolajjal, sok durva őrlésű borssal, sóval, apróra vágott
paradicsommal, s kiraktam a saláták közé. Az egész edénynyi elfogyott
délután kettőig, az ebédidőt jelző roham végéig! Ezen felbátorodva azóta
minden nap csináltam egy adaggal, s fogy rendesen. Ma még a nagyfőnököm,
Gerry Duffy is megkóstolta, amikor észrevette, mert ez a saláta kilógott a
többi, készen szállított közül. (Igen, dicsekszem ). Azután kért belőle egy
kis műanyag dobozba, az „uzsonnájához”. Amikor mondtam neki, hogy ezt én
csináltam (naná), megígérte, hogy majd hoz nekem abból a salátaöntetből,
amit a fia szokott neki összeütni: olívaolaj, valami érdekes spanyol olaj,
mustár és fokhagyma. Hát, remélem, nem felejti el!
Még nem említettem, de mostanság esküvői torta-ötleteket gyűjtök. Ugyanis
Karácsonykor June, az egyik kolléganőm, akinek meséltem, hogy a piacon
sikerem van a tortáimmal, rendelt egyet, aztán az újévben már magasztalta
mindenkinek, hogy finom volt, kellemesen átitatva Jameson-szal… Cathy, az
egyik kismanager, rendelt tőlem a vőlegényének egy születésnapi tortát.
Aztán rá pár hétre nagy titokzatoskodva behívott az irodába, hogy volna egy
javaslata. Elvállalnám-e az esküvői torta elkészítését? Hirtelen elsápadtam,
mert felrémlett előttem egy többemeletes, hófehér csoda, aminek az
elkészítésébe még álmomban sem mernék belevágni. De Cathy megnyugtatott,
hogy a dolog formabontó lesz, nem akarnak emeletes csipkecsodát, hat tortát
kellene sütni, fehér/piros díszítéssel, a dekorálást rám bízza, ötleteket
majd gyűjtünk… Kérdezgetni kezdtem, miért nem egy profi cukrászattól rendel
tortát, de azt mondta, a pénz miatt nem akarja. Ugyanis egy három emeletes
torta 600 euro – vagy még több. Eleinte nem nagyon akartam elhinni, de
felsorolt pár cukrászatot, sok helyen megkérdezte, még egy „Ír Esküvő –
2003” kiállításra is elmentek, de egyrészt nem voltak megelégedve a torták
minőségével, ízével, másrészt én olcsóbban megcsinálom, ugye? (Ha bárkit
érdekel, egy torta a piacon 32 euro volt, amúgy a hozzávalók,
szalag+cukormáz 16 euróba kerültek, Cathy-nek a születésnapi tortát 25
euróért csináltam.) Végül ráálltam, félig-meddig remélve, hogy közben majd
meggondolja magát, s talál egy helyet, ahol decens tortákat
árulnak/csinálnak olcsón. De az esküvő amúgy is jövő júniusban lenne, van
még idő az ötletgyűjtéshez, a „tudásom” gyarapításához.
Közben egy remek estét töltöttem megint Fionával, Susan-nal és Margaret-tel.
Ment a locsifecsi, kikérdeztek, hogy van a családom, milyen volt a nyaralás…
Margaret nagyon jól nézett ki, szinte megfiatalodott, mióta irodai munkát
végez: színezi a haját, diszkrét sminket hord… Fiona olyan volt, mint
mindig, vidám és nagyhangú. Idén Nizza mellé mennek nyaralni, ahol a férje
egy lakókocsit bérelt ki egy hétre maguknak. Fiona mindenkinek mesélte, hogy
merre mennek, egy „caravan”-ban fognak aludni, stb. Mire a férje morcosan
megjegyezte: „Ezért a pénzért igazán hívhatnád lakókocsinak (mobile home)…”
Ugyanis a travellerek, vagyis az ír cigányok ún. caravan-okban laknak,
ellenben a kempingekben kibérelhető (amúgy ugyanígy kinéző lakókocsikat)
lakókocsinak illik nevezni, hogy érezhető legyen a „különbség”…
Susan elmesélte, hogy a lánya hivatalos Georgina Ahern esküvőjére.
Elismerően hümmögtünk. Georgina ugyanis a jelenlegi miniszterelnök, Bertie
Ahern lánya. Susan legidősebb lányával járt egy középiskolai osztályba, és
jóban voltak/vannak egymással. Az esküvő egy franciaországi kastélyban lesz,
s a leányzót a Westlife egyik énekese veszi el. Ah… Susan büszkén mesélte,
hogy lánya, aki hotel management-et tanul, engedményt kap a világ bármelyik
Hilton hotelének áraiból, így nem lesz gond a szállás Párizsban, az esküvő
idejére… Csendben irigykedtünk. Nekem akkor volt szerencsém a Hiltonhoz
Budapesten, amikor a repülőnk, amivel jöttünk volna haza, túl volt foglalva,
és nem akartunk ilyen-olyan átszállásokkal törődötten, másnap hajnalban
megérkezni Dublinba. Rejtélyes okokból a MALÉV a Hiltonban szállásolta el a
(számos) hoppon maradtat, amit nem értek, s nem, sehogy sem. Szép, szép
hely, de minek kellett ilyen drága helyre berakni bennünket, amikor –
szerintem – egyszerűbb hely is megtette volna az utasoknak. Amúgy a
fürdőszobán kívül (ami egyszerűen fenséges volt, s erre nem jó enyhébb
jelző!) elég sok fura dolgot tapasztaltunk. Pl. egész éjjel kitartóan
zümmögött valami a szobában (nem a hűtő volt, meghallgattuk, s nem a
légkondi, mert azt kikapcsoltuk.) Zavarosan aludtunk a túl keményre tömött
párnákon. A reggelinél a fiatal magyar pincérek és pincérnők kedélyesen
magyarul megbeszélték a kedves vendéget annak feje felett, alig álltam meg,
hogy ne szóljak oda valamit. De azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
nyűgözött le az élmény, hangosan visongva ugrottam Verő nyakába, amikor a
„boy”, aki a bőröndöket cipelte, kiment a szobából. (Azt hiszem,
viselkedésem legjobban a „falusi kislány Pesten” mondattal volt
jellemezhető.) Az a csodás, elegáns zuhanyzó (isten bizony, felírtam a
csaptelep márkáját) a kényeztető fürdő, a puha fürdőköpeny, hmmmmm… A
recepciónál csodálkozva néztünk fel a bejelentkező lap kitöltése közben,
mert a recepciósnő kijelentkezési időnek 12 órát mondott, a papíron álló 11
óra helyett. Kérdésünkre magyarázatként mosolyogva annyit mondottt: „Most
miért ne kedvezzek a honfitársaimnak?”
Más hír: nősül a hússzállító emberem (ha nevezhetem így), aki az Enda névre
hallgat. Mégpedig Rómában esküszik. Muszáj volt megkérdeznem, miért?
Kiderült, hogy itt is, mint Cathy esetében, a pénz az ok. Az íreknél ugyanis
az a szokás, hogy az esküvő utáni fogadást, lakodalmat szállodákban tartják.
Logikus, mondhatnánk, hiszen a násznépnek nem kell „tánctól megfáradtan”
(értsd: részegen) elbotorkálnia sehová, hanem elég, ha feltalálnak a
szobáikhoz. Igen ám, de ezek a hotelek néhol évekre (!) előre le vannak
foglalva, s a költség sem elhanyagolandó… Nem tudom (még ), honnan kapta az
ötletet, mindenesetre a szűk körű esküvőt ott tartják, majd az ifjú pár
olaszországi nászútra indul. Hm, mi lenne, ha készítenék neki néhány fehér
bevonatú, fehér cukormázzal dekorált szív alakú sütit ajándékba, olyat, amit
legutóbb lánya elsőáldozására rendelt az egyik piaci vásárló? Kis fehér
dobozban, szalaggal átkötve, kártyával…
Május 23.
Futólag megszállt nálunk néhány magyar, egy dél-koreai és egy lengyel
fiatal. Angliából jöttek át, ahol egy bibliafordító központ
alkalmazottaiként dolgoznak. (Nem fordítóként, ahogy kiderült.) Eredetileg a
hátsó kertben akartak volna letáborozni, egy éjszakára, de a többhetes eső
miatt azt javasoltam inkább, ketten aludjanak az üres szobában, a többinek
lesz hely a nappali, dolgozószoba padlóján. Este pizzázás után próbáltam
őket kifaggatni, mit fognak csinálni az út során, adtam térképet,
információt, weboldalakat nyomtattunk ki… Úgy tűnt, elég hűbelebalázs
módjára indultak neki az útnak, fogalmuk sem volt, mit kellene megnézni,
mire lennének kíváncsiak, mik a lehetőségek… Aggasztó volt, nem lehet így
nekiindulni egy országnak, főleg akkor nem, ha tényleg csak kevéske pénzük
van. De másnap reggel olyan hálásan köszöntek el, hogy szinte anyai
aggodalmat éreztem. Egy hétig voltak itt Írországban, azóta kaptunk egy
rövidke, összedobott beszámolót is (lásd itt), de végig azon aggódtunk,
mikor jön egy segélykérő telefonhívás… Nem tudom, hogy tetszettek nekik
ezután a látottak :-(
Május 25.
Ma volt a piac jótékonysága ebédje. Korán felkeltem, megsütöttem a második
süteményt, megcsináltam a két salátát. Kissé kifulladva, megkésve érkeztünk
a helyszínre, amelyről hajnalban még álmodtam is. Nos, nem olyan volt, mint
amilyennek megálmodtam. Már korábban mondták, hogy az illető hölgy, Doreen
Orr ajánlotta fel a házát és kertjét az esemény színhelyéül, s gondolkoztam
is, hogyan fog ott elférni annyi ember – mert kb. 100 főre számítottak.
Amikor megérkeztünk, s láttam, hogy kapusház van (gate lodge), s a házzal
szemben, a kis rózsakert mögött füves teniszpálya, a ház után pedig
rózsalugas, majd veteményes és egy romos üvegház látható… Onnan kezdve már
tudtam, hogy mire számíthatok. B & B-kben való megszállásunk idején már volt
szerencsénk ilyen, régi fényét kissé elvesztett, már enyhe dohszagot árasztó
vidéki úri lakhoz… Hamarjában 6 szobát tudtam megszámolni a földszinten
(plusz a télikert), közte a labirintusszerűen elhelyezkedő konyhával, hátsó
udvarra vezető folyosóval, kamrával. Gondolom, az emeleten is ugyanennyi
háló lehetett. (A később készült diákról talán kiderül majd az igazság, mert
sikerült lefotóznom a régi cselédcsengőt a konyha ajtaja felett…
A ház hatalmas. Mrs. Orr egyedül lakik benne, a kert mögött látható házban
az egyik fia él a családjával. A telek mellett lovasiskola működik, úgy
tűnt, ők bérlik a kapusházat is. A ház előtt, a behajtó mellett egy igen
érdekes fát láttunk: ugyanazon a fán, sőt, néha ugyanazon az ágon kétféle
levél volt található. Levente vette észre - ezt még fotón meg kell mutatni
Apámnak, aki erdészként nyilván magyarázatot tud adni erre a fura
jelenségre.
Az ebéd elég merevkedő volt a mi szemszögünkből. Jobbára a kertben
tartózkodtunk, a füves teniszpálya melletti padokon üldögélve. Néha
körbeügettem, fotókat csinálni a résztvevőkről. Közben magunkba tömtük a
finom salátákból, húsokból ránk eső részt. Leventének volt alkalma
megismerni a piac legnagyobb, ám de elég ellenszenvesen viselkedő
rajongóját, Mr. Roche-t, aki gazdag, ámde nem túl kultúrált, s piszok
neveletlenek a gyermekei. (Jellemzésül: azért próbál mindenkit rávenni, hogy
lépjen be egy állatvédelmi csoportba, hogy így megnyerje a legtöbb tagot
toborzónak felajánlott mexikói nyaralást. Bár a javára kell írni, hogy ezt
őszintén s azonnal be is vallotta.) Megcsodáltuk a rózsalugast, körbejártuk
a szobákat, beszélgettünk az üvegháznál. Barátkoztam Mrs. Orr két
kutyájával. (Amúgy utóbb kiderült, a diák sajnos nem adják vissza az esemény
hangulatát.)
S végre, hó végén megyünk kirándulni! Az idő javulgat, és jön egy ígéretes
hosszú hétvége. A Beara-félszigetet vettük útirányként, s mivel a hosszú
hétvége júniusba is átnyúlik, majd ott írok róla, illetve Többnapos utak
szekció alatt.
Következő írás |