|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
November
A november úgy kezdődött, hogy jöttek a Barakások megint, ezúttal egy hosszú
hétvégére, aminek utolsó napján, hétfőn volt a dublini városnézés,
vezetésemmel. Így történt, hogy a Dungarvan-ban töltött két nap után hosszú
hétvégénk utolsó reggelén (hajnalán, na), elindultunk Glendalough felé, ahol
a Barakások táboroztak. Ezt a hajnali-reggeli autózást jó darabig nem fogom
felejteni. Egyrészt egy lélek nem volt az utakon, a felhőtlen égen
csodálatosan látszott a Tejút (sehol egy nagyváros, ugye, ami
fényszennyezésével elrontotta volna a látványt), csak a korai szállítók
(kenyeres, tejes kisteher autók), s mi. Kelt fel a Nap, csodás fények
árasztották el az eget, de a betetőzése az volt ennek az autózásnak, amikor
letértünk a főútról, és kissé sietősen haladtunk a vidéki kanyargós utakon
Glendalough felé (az utolsó percben értünk oda, egy pisilésre még volt
időm). A pára akkor szállt fel a kertekről-erdőkről, a birkák, mint kis puha
páragomolyok álltak lehajtott fejjel a mezőkön, fejük fölött a vastag
párapaplannal, néha egy-egy ló bukkant ki a ködből-párából, mindent friss
reggeli fény árasztotta el, és valami földöntúlian szép volt a táj.
Egyfolytában csak „ah” és „óh” kiáltások közben mutogattuk a szebbnél-szebb
réteket, ahogy előbukkantak a kanyarok mögül – nagyszerű volt. Végleg
bebizonyosodott előttem, hogy érdemes korán felkelni, meg is mondtam
Csillának, a csoportvezetőnek, hogy szinte ajándék volt ez tőlük: hiába a
fárasztó koránkelés, a látvány mindent megért.
Az elindulás elég nehézkesre sikeredett, ha jól emlékszem, háromszor torpant
meg az indulófélben lévő busz, mert valaki mindig elfelejtett valamit, de
aztán csak elindultunk. Legnagyobb megdöbbenésemre volt egy-két olyan ember
a csoportban, aki úgy vélte, szellemesnek szánt beszólásai „feldobják” az
utat, de szerencsére ezek a benyögések hamar elhaltak, és beszélhettem,
amennyit akartam. Nagy megdöbbenésemre a városban a kissé hideg, szeles, de
napos időben maratoni futóverseny folyt, számos útlezárással és tereléssel.
Sikerült azonban úgy alakítani a programot, hogy boldogok legyenek az
utazók, és azért a legtöbb tervbe vett látványosságot meg tudtuk nézni.
Főleg a közkívánatra ad-hoc beillesztett Howth-on tett látogatás sikerült
jól, még a kissé cammogósra sikeredett buszozás ellenére is (ugyanis a
fiatalka sofőr olyan óvatosan vezetett, mint egy nyolcvan körüli nénike
misére menet): az utazókat lenyűgözte a kikötő, a tenger, a ropogósan friss
levegő, a parti házacskák látványa, no és az, hogy szinte a buszból alig
kiszállva idősebb magyarok köszöntöttek rájuk, akik itt élnek. Sajnos, velük
nem sikerült beszélnem, de a találkozás érdekes volt a magyarok (mármint a
Barakások) számára. Volt, aki még fókát is látott, így azt hiszem, ezt a
kirándulást máskor is meg kellene ismételni, beilleszteni a programba, olyan
jól sikerült. S amikor végül a városba visszaindulóban megálltunk Howth
tetején, és eléjük tárult a napsütötte Dublini-öböl látványa, na, akkor volt
csak csodálkozás, ámulás és fényképezőgépek sebes csattogása.
A vezetésem most jobban sikerült, bár időnként habogtam olyasmiket, hogy
„most kint van a dagály”, de szerencsére ez volt a legnagyobb bakim, minden
más témában tudtam nekik érdekeset mondani. Még köszönő email-t is kaptam, s
Csilláéktól visszajelzést, hogy örültek az utazók egy „helyi” történeteinek.
Az út végeztével Csilla átadott egy palackkal kedvenc whisky-mből, aminek a
márkáját csavarosan még az előző látogatása alkalmával szedte ki belőlem.
Ekkor már az Irish Boxty nevű étteremben ettünk egy sietős ebédet, miközben
odajött hozzánk egy leányzó, az egyik pincérnő, s kedvesen magyarul köszönt
ránk: kiderült, hogy már egy éve dolgozik az étteremben. A nevét nem tudtam
meg, de az arca ismerős volt, alighanem a követségről.
Jóleső fáradtsággal mentem haza. Nem voltam annyira kifacsart, mint
augusztusban, de azért eléggé pilledten ültem a kocsiban, útban hazafelé.
November 8. – Megkésett aratási ünnep
Erre az estére a piac Harvest Supper-t tervezett, ismét összegyűjtendő egy
kis pénzt. Nagy buzgón vállaltam a vegetáriánus kaja elkészítését, 20 adag
(vagyis két jókora tepsi) zöldséges lasagna volt a feladatom. Hát, mit
mondjak. Akkora lábasban főztem hozzá a „vegetable stew”-t, amiben még soha,
és egész végig azon aggódtam, hogy elég lesz-e. A végére már kicsit
elpilledtem, ezért nem magam készítettem el a besamelt, hanem boltit
használtam fel hozzá, 5 félliteres üveggel…
Kenyeret is csináltam, egy ismerős rozmaringos-fokhagymás kenyerével akartam
lenyűgözni a t. Közönséget, de az az igazság, nem evett belőle senki sem.
Érintetlenül hoztam haza, egy darabig csipegettem belőle, aztán szegény
szépen kőkemény lett a zacskójában :-( A hagymasalátámnak nagy sikere volt
(mindenki azt kérdezgette, ez magyar recept-e. Megnyugtattam őket, hogy nem,
hacsak annyiban nem az, hogy magam ötlöttem ki, bár rémlik, hogy egyik
nagybátyámnál ettem először. Lehet akármilyen származék, lényeg, hogy
elfogyott.) Szépen összegyűlt a tömeg, Sheila és Eilis, piactársaim remekül
kidekorálták a helyiséget, gyertyák, narancssárgán mosolygó úritökök, virág-
és örökzöldcsokrok – nagyon szépen nézett ki. Kissé megkéstem a kajával,
mire odaértünk Leventével – aki önfeláldozóan jött velem -, éppen mondta
valaki az áldást. Furán, szinte meghatóan ünnepélyes hangulatot kapott tőle
a kötetlennek szánt este. Az első félórában csak a sietségre emlékszem,
arra, hogy Levente is beállt közénk, és Sheilával, Eilis-sel és velem együtt
szolgálta fel a forró ételt (currys csirke, zöldséges lasagna volt a két
főfogás, valamint sokféle saláta, és még sokfélébb desszert). E futkosós
félóra során férjem számos öreg hölgy elismerését kivívta, azóta is
érdeklődtek, hogy netán a „vendéglátó szakmában” dolgozik-e, hogy ilyen
ügyesen kiszolgált, sőt, később még a mosogatásban is segített. Aztán végre
leülhettünk mi is, és kellemes eszem-iszommal, beszélgetéssel töltöttük az
este hátralévő részét.
Érzésem – s amint később kiderült, mások érzései szerint is – ez az este
sokkal jobban sikerült, mint a májusi, amikor csak lézengtünk, s mindenki a
maga kis klikkjével üldögélt, míg most az asztaltársaságoknál élénk csevegés
folyt, egyik asztaltól a másikhoz való átülésekre, átbeszélésekre is volt
példa, és a pohárka bor után már (és még) egészen könnyedén mondtam
beszélgetőtársaimnak hosszú körmondatokat. Még Levente is felengedett (nem
nagyon szeret csevegni), s elbeszélgetett Olive-val (a csirkéket árusító
hölggyel) és Robin-nal (a férjével, a piac pénztárosával, és pénzügyi
felelősével), akiknek később az asztalához átültünk. Az este tombolával
zárult, sok klassz nyeremény volt, üveg jamaicai rum, fürdősók, könyvek,
borok, egy csirke (Olive jóvoltából), úti tisztálkodó készlet, s hasonlók.
Különösen nagy taps és éljenzés tört ki, amikor olyanok nyertek, akik
népszerűek a piacon: Phyllis, röviden Phil, a nagyon öreg, ámde csupa élet
hölgy, a kávézó állandó alkalmazottja, vagy Michael, a kissé fura, igen
félénk, állandóan motyogó, kortalannak látszó férfi, aki mintha kissé
visszamaradott lenne, de a piac egyik legbuzgóbb tagja, és a tojások
árusításáért felelős. Vagy Miss Hall, aki 94 évével a piac legidősebb tagja,
s aki mostanság az Internet rejtelmeit tanulmányozza, s az óriás habcsókok
mestere.. (Hm, fel kellene rakni róluk a képeket, elég jókat csináltam a
májusi összejövetel alkalmával… A piacon egyébként ők a kedvenceim, mert
sosem intrikálnak, nyíltak, őszinték, míg mások – ahogy azóta felfedeztem –
nem mentesek az emberi hibák legrosszabbikától – úgymint irigység,
haragtartás, lustaság és így tovább. Rá kellett jönnöm, hogy minden
közösségben vannak kerülendő egyének, Kilternan Country Market sem kivétel –
sajnos.)
Az este fantasztikusan ért véget. Még Levente szerint is, aki nem egy
társasági ember. A tömeg csak lassan oszladozott, idővel zene is megszólalt
a háttérben, s amikor mi eljöttünk, még maradt egy beszélgetős mag egy
asztal körül, akiknek sehogy sem akaródzott menni, s akik újabb palack bort
bontottak. Nagy bánatomra ugyan felfedeztem egy majdnem érintetlen tepsi
zöldéges lasagnát a szekrényben (hát istenem, húsevő a társaság), de ennek
nagyon jó hasznát vették másnap költőző ismerőseink, akik a nagy
dobozhurcolászás közepette nem értek rá főzni. Azóta még a receptjéért is
jelentkezett egyikük, úgyhogy megnyugodtam, nem a kajával volt a hiba!
Másnap ebben a költözésben mi is részt vettünk Leventével. Péter és Éva nevű
ismerőseink költöztek, csak néhány utcával odébb, de dobozolásra így is
szükség volt. Szerencsére viszonylag jó volt az idő, sikerült elázás és gond
nélkül áthurcolni a dolgokat. Ők másnap hosszú útra indultak, St. Luciá-ra
mentek két hétre nyaralni. Csendben sóhajtoztam, hm… fehér homok, mélykék
óceán, pálmafák… csak ne jutna eszembe, hogy moszkitó is van, és pókok, és
különféle nem annyira barátságos tengeri herkentyűk, valamint egy férj, aki
nem rajong a trópusokért… Sebaj, Izland vagy Új-Zéland még szóba jöhet nála!
A rigók a kertben
Miért van az, hogy a rigók mindig a legnagyobb, szinte zuhatagként ömlő
esőben éreznek késztetést arra, hogy végigtúrják a kertet, és megegyenek
minden ehetőt? Kinéztem a szomorú kertre, a csapzott bokrokra, s lám, ott
dolgozik keményen egy rigópár. Kész élmény nézni őket: egyikük előreugrik,
csőrével beletúr a fűbe, levélrétegbe. Majd hátraugrik s először egyik, majd
másik szemével gondosan szemügyre veszi, mi mozog – ha mozog valami – a
félrelökött levél/fűszál/rög alatt. Aztán ami mozog, annak annyi. Mindezt
szisztematikusan, végig a bokrok alján, párban. Elől a feketébb fiúrigó,
hátul a barnásabb, a „zasszony”. S szakadó esőben. Gondoltam rá, hogy
messzelátóval meglesem, miként csorog-pereg le a víz a hátukról, de aztán
lefoglalt a sütés, elmaradt a „leskelődés. De kedvenc emlékem egyike
hazulról az, amikor egyszer nagyanyám ablakából – ahonnan ráláttam apám
kertjére - megnéztem a rigókat, amint a piros termésekkel teli tiszafán –
szintén szakadó esőben – ott lakmározott nem kettő, de vagy öt rigó. A
legnagyobb békességben üldögéltek az ágakon – semmi területvita, vagy
ilyesmi -, s az ágakon előre-hátra szökdécselve eszegették a terméseket. A
vörösbegy után a legkedvesebb madaram a feketerigó.
A viharos szél 13-án
Már reggel óta minden hír között szerepelt, hogy „brace ourselves”, vagyis
készüljünk fel, nagyon erős, viharos szél közeleg délnyugat felől. Na,
hiszen. Ajtó-ablak becsuk, a cserepes kerti növényeket jobban odatoltam a
fal mellé, Harry dobozát lenehezékeltem, a kerti székeket megpróbáltam –
sikertelenül – beékelni a kerti asztal alá… A hírekben egyre csak huhogtak a
szél erejéről, a Rosslare-Cherbourg közti kompjárat nem indul, tessék
telefonon felvenni a kapcsolatot a komptársasággal. Na, hiszen! Először a
délnyugati partvidékre csapott le a szélvihar, az alacsonyabban fekvő utakat
itt-ott elöntötte a víz (tenger, vagy eső, hol melyik). Aztán délutánra
megjött a szél, itt nem volt olyan erős, mint amennyire ígérték, de azért
sikerült szétborogatnia ezt-azt. S az ablakokat muszáj volt csukva tartani,
ha nem akartuk, hogy ki-be rángassa a függönyöket az ablakon, és az ajtókat
megmozgassa mindkét szinten. Remélem, ez a viharos időszak december elején,
tervezett és nagyon vár Lake District-i kirándulásunkkor szünetelni fog,
mert a) nem akarok rosszul lenni a kompon, még ha csak másfél óráról is van
szó, b) el akarok jutni Angliába, késés nélkül, azzal a komppal, amelyre a
jegyünk szól. Azóta már egy, a Lake District-en játszódó könyvbe is
belekezdtem, amiből eddig annyi derült ki, hogy a helyi akcentus módfelett
érdekes…
Közben az az ötletem támadt, hogy a hétvégéken meglátogatott éttermekről
írni fogok (khm, remélhetőleg) beszámolókat, amolyan botcsinálta vendéglői
kritikusként, s ha valakinek kedve van hozzá, meglátogathatja
itt-tartózkodása során ezeknek a helyeknek egyikét-másikát, s esetleg
megírhatja a saját véleményét nekünk. S még Dungarvan-ban Leventével az is
eszünkbe jutott – amikor a hely vendéglőit ajánló igen pofás kis könyvecskét
a kezünkbe kaptuk -, hogy „Kulináris kalandozások Írországban” címmel a
meglátogatott vidéki helyekről is megemlékezünk… Hm, annyi ötletem van, csak
a lelkesedésemnek kellene kitartania… de jön a tél, akkor alig vagy
egyáltalán nem járunk sehová… No, majd tavasszal!
November közepe
Sandra, perui lakótársnőnk már hónapok óta tudta, mert sűrűn rebesgették a
belső körökben, hogy „hamarosan” meg fogják szüntetni a csoportját. Ő
egyébként spanyol nyelvi szakértőként dolgozik az uram által csak „Gyár”-nak
titulált Microsoft-ban. Pontos infókat soha senki nem mondott nekik, és
szinte már idén januártól sejtette, hogy az állásvesztés be fog következni.
Nos, ez a nap elérkezett, s nem túl vidáman vette tudomásul, hogy az állása
januártól megszűnik, illetve véglegesen február közepén el kell hagynia a
céget. Nem tudom, hogyan érez, nem beszél erről, de nem nagyon van
mehetnékje az országból – most tett szert egy ír barátra :-) -, amikor a
jövőről beszélünk, csak mosolyog, tréfálkozik, nevet… Én még nagyon jól
emlékszem arra a fogcsikorgatós 6 hétre, amit Levente felmondási ideje alatt
éltünk át…
A fiú segített neki alapos életrajzot írni, elküldte őket sok helyre, volt
olyan állás, amit már el is utasított, mert Angliába kellett volna
költöznie, ahová nem akar a fiú miatt, s nem is túl jól fizetett
rabszolgamunka lett volna… Decemberben lesz újabb interjúja, készül rá,
kicsit izgul, de amikor erről kérdem, megint csak mosolyog, arca körül a
csupacsiga fürtjeivel… Nagyon hiányozna, ha el kellene mennie, jókat
szórakozunk együtt, ha mesél a családjáról, mert Peru egy egészen más világ
más életvitellel. Nagy filmbolond, néha a macskát is eteti, s ami a lényeg:
igen kedveljük őt. Főleg, amikor mint egy kis indián szobor, felhúzott
lábakkal kuporog a kanapén tévézés közben, olyan aprócska…
* * *
Felfedeztük, hogy Stillorganban, ebben a déli városnegyedben, ahová
bevásárolni járunk, új bolt nyílt, Health Shop néven. Verő kissé vonakodott
belépni, szerinte az ilyen helyeken az eladók mindig kenetteljes
arckifejezést viselnek (mert eltölti őket az Univerzum És Az Ember Iránt
Érzett Szeretet), és kissé undorodó pillantással néznek mindenkire, akiből
egy kicsit is kinézik, hogy ebédre vértől csöpögő marhaszeletet eszik. De
azért bementünk, s először ugyan fitymálva mérte végig a sok, általa „New
Age crap”-nek titulált dolgot (nyeles nyelvkaparó például), de azonnal
elcsábult, amikor kedvenc csemegéjét, a joghurttal bevont mazsolát meglátta.
Aztán felfedeztük a különféle teákkal teli polcot, azonnal vettünk is
(citromos-lime-ost, és zöld teát). A zöld teához eddig nem sok kedvem volt,
talán azért, mert csak teazacskós változatához volt szerencsém, ami
teaszakértők szerint a tea legalja. Teából füvet illik fogyasztani, nem
port, s ebben sok igazság van. Ez a tea csodás levéldarabkákat tartalmaz, az
íze remek, enyhe, s még langyosan is fogyasztható – a másikat csak forrón
tudtam meginni, mert szinte nyelvborzongatóan keserű lett. Reszkessetek,
betegségek, immáron zöld teában áznak a beleim!
Tovább felfedeztük az izzadás ellen használt kristályt, amiből a kis adag
egy évre elég. Muszáj volt venni, mostanság annyit cikkeznek az alumíniumot
tartalmazó dezodorokról, krémekről, hogy így ártó, úgy ártó, ez pedig
természetes anyagból van, fene tudja, jobb az óvatosság. Érdekes, kicsit be
kell vizezni, végigkenni a hónaljunkat, aztán a kristályt szárazra kell
törölni (mert vízben oldódik). Kicsit kételkedve próbáltam ki, de
csodák-csodája, működik. Nem lesz ragadós, fehér portól csíkos az ember
hónalja, a bőr hamar megszárad, s felfedezhetetlen rajta, hogy valamit
használt. S szagtalan is. Hm.
S nagy örömömre felfedeztem a korábban csak a belvárosban beszerezhető
környezetbarát mosóport és mosogatószert, valamint a Holt-tengeri iszapot és
sót tartalmazó fürdősót, lábsót, pakolást és sampont. Ilyenekből egyszer
ajándékba kaptam az uramtól egy csomagot, s el is használtuk nagy örömmel.
Most legalább pótolható a készlet, eddig még sehol nem láttam a boltokban, s
most íme, itt vannak, elérhető közelségben. Azt hittem, vásárlója leszek
ennek a boltnak, de az uram nélkül…
November 20-22. Meglepetés út haza
Előkarácsonyi meglepetésként, no és a MALÉV itteni irodájának akciója
jóvoltából hazaugrottunk két és fél napra. Ez tényleg csak hazaugrás volt.
Volt öröm! Csütörtökön kora reggel ment a gép, délben Budapesten voltunk. Az
idő rövidsége miatt kocsit béreltünk, mert mennünk kellett Sopronba is, így
volt a leggyorsabb. Csütörtök délutánt anyósoméknál töltöttük, majd pénteken
reggel leautóztunk a tejfölszerű ködben Sopronba, az én
szüleimet-testvéremet meglátogatandó. Öcséméknél rövid látogatást tettünk,
aztán apámhoz mentünk, az egyetemre. Amikor rányitottam az ajtót, és
ráköszöntem, apám meglepetten hátrafordult, s csak annyit mondott: „Hát
te?!” Ja, olcsó járattal jöttél!” s máris lefoglalták a szakmai email-ek –
szokás szerint vacakolt a rendszer, az email pedig sürgős volt, de azért
sikerült meglepnem :-) ha nem is egészen úgy, ahogy elképzeltem. Anyámnak
azonban már igazán elkerekedett a szeme, amikor feltűntünk apám mögött az
ajtóban, s csontropogtató ölelésben részesített. Peggy baba, vagyis egykori
kutyám, öt percig énekelt, s alig tudtam rávenni, hogy ne másszon a nyakamba
– bár ő mindenkinek így örül. Leadtam egy könyvet a kedvenc
könyvesboltomban, könyvesboltos barátaimmal is eltöltve egy kurta
negyedórát, majd családi körben ebédeltünk, a rendkívül kellemes Jégverem
fogadóban. Utána sajnos már nem volt idő, hogy a nagyszülők sírjához is
beugorjunk, (hm, ezt egy kicsit bánom most, nagyanyám halálának és
temetésének évfordulója vészesen közel volt hazaugrásunk dátumához), de
siettünk tovább. További tejfelek az utakon, majd Badacsony, a
kihagyhatatlan Németh-pince érintésével, és a szokásos bormennyiség
magunkhoz vétele után irány Budapest. Az utat az autópályán gyakorlatilag
egy másik autó ködlámpáját biztonságos távolból követve elég nagy
sebességgel tettük meg, de sikerült időben Budapestre érve este Botondékkal
találkoznunk, és együtt vacsoráznunk. De jó is volt beszélgetni megint! A
Messenger, a kurta mail-ek nem pótolják a remek beszélgetést, Kinga új
munkahelyéről származó sztorikat, nem bizony Milyen kár, hogy nem élnek
már itt …
November 28.
Amikor Péter és Éva megjött St. Luciá-ról, nagy titokzatoskodva vacsorázni
invitálták a baráti kört a Johnny Fox’s vendéglőbe. Amikor a helyszínt
meghallottam, sejtettem, hogy valami érdekes fog történni, ugyanis ide
voltunk hivatalosak akkor is, amikor Péter bemutatta Évát nekünk, a baráti
körnek. Addig rágták néhány vonakodó meghívott fülét, míg mindenki igent
mondott. Ekkor már erősen gyanakodtunk, hogy valami fontos bejelentésük van.
Már korábban is sejtettük, hogy készülnek valamire, a St. Lucián kötött
esküvők elég népszerűek, számtalan weboldal hirdet ilyen lehetőséget. S ők
már elég régen együtt vannak, s azt hiszem, szinte minden ismerős elmondta
már nekik, milyen összeillő pár is ők, mennyire passzolnak egymáshoz, sőt,
Levente ugratta is Péter, mikor veszi már el Évát. Sejtésünk beigazolódott:
alig ültünk asztalhoz, s rendeltünk innivalót, amikor Péter Éva kezét
szorongatva büszkén bejelentette, hogy - „Eljegyeztétek egymást!” – kiáltott
közbe valaki, mire Péter büszkén folytatta: „Nemhogy eljegyeztük egymást, de
össze is házasodtunk.” S kezüket felemelve mutatta a gyűrűket. Volt
örömködés, nahát-ok és húhá-k, és taps, én szégyentelenül azonnal a
fogadásban megnyert 10 eurómat követeltem Ede nevű barátunktól, akit csak
egy rejtélyes „fontos bejelentés” ígéretével lehetett elcsalni a vendéglőbe,
mert másnap korán indult Magyarországra, s vele fogadtunk előző este, hogy a
bejelentés tárgya eljegyzés, avagy esküvő-e, s nyertem… Az egyik úriember
meghívott még pezsgőt is rendelt, koccintottunk az ifjú pár egészségére.
Annyira örültem! Részünkről az örömben azért volt némi szomor is, mert de jó
is lett volna előre tudni a nagy napról, nézni az órát otthon, hogy na, most
esküsznek… na, most kezdődik az ünnepi vacsora, a nászéj :-) Kár volt ebből
kimaradni, de Péter mindig is ilyen titkolódzó volt. Többtucat fénykép
megtekintésével próbáltuk elnyomni magunkban ezt az érzést, s majdnem a
könnyem is kijött, annyira megható volt látni a boldog arcukat. Sok
boldogságot nekik, és sok-sok együtt töltött szép évet!
Novemberi végszó:
„A pokol a többi ember” – mondta Sartre. Ha eddig ebben nem lettem volna
biztos, akkor most egy életre megtanultam. Valamint azt is, hogy „jótett
helyébe jót ne várj”. De sebaj, akkor is… azért is… mindezek _ellenére_ is…
Érezze más rosszul magát, mert hülye, én továbbra is mindenkinek állok
szolgálatára, amennyire tudok. De az biztos, hogy eztán csak azokra az
emailek-re válaszolok, amelyek – az én elbírálásom szerint – kellő, vagyis
legalább minimális tisztelettel, odafigyeléssel (stílus és helyesírás)
vannak megírva. A többit borítsa feledés.
Következő írás
|