|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Április 10.
Ma azt hittem, megőrülök a piacon. Annyi húsvétra szánt sütemény, torta,
krémes tekercs, miegyéb készült, hogy csuda. Az öreg hölgyek nem győztek
vitatkozni, veszekedni minden rendelkezésre álló helyecske felett, rossz
volt nézni, ahogy tenyérnyi helyekért nyomakodtak, s közben egyre inkább
eltolódott a kirakott áru tömege a krémes sütik pultjára. Az azért a részért
felelős hölgy karját a pultra fektetve próbálta megállítani a sütik rohamát…
Kinőjük ezt a kis faépületet, ideje lenne egy nagyobbat keríteni, vagy
valahogy megnagyobbítani a pultokat, vagy tudomisén…
A sütijeim elég hamar elkeltek, csak két zacskó maradt, mert a nyulaknak a
nagy tapogatásban, pakolásban letörték a füleit, s ki akarna fületlen
nyulakat ajándékozni Húsvétra, ugye? Amikor láttam, hogy a legnagyobb
tortám, az angolszász hagyomány alapján elkészített (anyósom által küldött
Szamos-marcipántömbbel dúsított) Simnel-torta nem kelt el még záráskor sem
(ebben alighanem közrejátszott 18 eurós ára is, de volt ám benne anyag
bőven) elhatároztam, hogy felvágom, körbekínálom, így kívánván kellemes
Húsvétot a piaci társaknak. Elvégre otthon nincs aki megegye - a hagyomány
szerint - 12 marcipán golyóval díszített tortát. A golyók a 11 apostolt
jelképezik, Júdás kimarad, a 12. egy nagyobb golyó, lehetőleg középen
elhelyezve, Jézust jelképezi. De akinek kedve van, cukrozott virágot is
rakhat a tortára, mondjuk kerti primulát, felvert tojásfehérjébe, majd
finomra darált cukorba – nem porcukorba! – mártva, azt megszárítva), s
Jézust jelképezheti egy, a többitől elütő színű virág. A marcipánt grill
alatt kissé meg szokták barnítani, Na, szóval alig álltam neki a
felszeletelésnek, amikor az egyik, mindig záráskor érkező, gyerekeivel
rengeteg ezt-azt összevásárló Mr. Roche, a „gazdagember”, a blackrock-i piac
tulajdonosa behajolt a pulton át, s megkérdezte: „Van még ilyen torta? Azok
ott az apostolok, ugye?” Többször elment a tortám mellett a sütemény
pultnál, akkor nem kellett neki, de amikor vágtam fel, egyből megkívánta?!?
Összeszorított fogakkal mondtam, hogy a pulton még talál két hasonlót, meg
is vette mindkettőt, eszem a szívét. Bettie, a torták tulajdonosa még
hálálkodó mosolyt is küldött felém, amikor elmeséltem neki a sztorit,
tortaszelet-osztogatás közben. Eh, az a lényeg, hogy mindannyian értékelték
a gesztusomat, megették a tortát, megköszönték, és ennyien még az életben
nem kívántak nekem kellemes Húsvétot.
Ami idén az uram, az én medvém nélkül telik. Április elsején hazautazott két
hétre, meglátogatni a szülőket, beteg húgát, a maga szerény módján segíteni
kicsit az ápolásban, a sürgés-forgásban, ami egy nagybeteget körülvesz. Az
estéim várakozással teltek, türelmetlen sms-eimmel zaklatom, hívhatlak?
Hívjál - rendszerint a kocsiból beszél, útban hazafelé a szállására,
nameséljmivanok-jaimra jönnek a válaszok, a mindennapok ijesztő részletei,
morfin, infúzió, mosdatás, rosszkedv, nyűgös, még több morfin, nem eszik,
nem beszél, nem akar semmit, a gyógyszerek, a fertőtlenítő, a történetek a
rendkívül tisztességes doktornőről, hogy a Jóisten áldja meg, a hányás, a
vér, „masszíroztam a lábát, és ennél többet nem tudtam érte tenni” –
részletek, amiről akar is tudni, és nem is az ember, amitől ugye, bőgni
kell, én itt, ő ott bőg – az én uram sír! -, bámulok a babonából gyújtott
gyertya lángjába, és néha letakarom a telefont, hogy ne hallja, ami kibukik
belőlem, Bogi kint a konyhában ül, kibírja azt a háromnegyed órát, míg én
Verővel beszélek, kimegyek, ránéz az arcomra, na, mi van? Semmi jó, meg fog
halni, felelem, s arra gondolok, hogyan fogom ezt megemészteni, hogy az én
nagy és erős uram most bőg, és ugyanúgy tehetetlen, mint én, pedig ott van,
testközelben, de ez nem elég.
* * *
Ahogy elment, vad sütésbe kezdtem, sikerült elérnem, hogy Rose, a managerem
megengedje, hogy áruljam a sütijeimet a boltban, Húsvét előtti héten. Előtte
persze elmondta, hogy ez ugye nem szokás, s legyen nálam egy papírpohár,
amibe az emberek dobálják a pénzt, mert nem fizethetnek a pénztárnál, ez az
én kis business-em, stb. Verő elutazott csütörtök reggel, én sütöttem, mint
az őrült, szombatra. Pénteken főztem a piacra a leveseket, sütiket
dekoráltam. Péntek délután meglátogatott Bogi, aki itt töltött egy évet a
University of College Dublinon, vele beszélgettünk, ettünk egyet a közeli
olasz vendéglőben. Majd szombaton piacoztam. Ekkor vittem először oda azokat
a húsvéti sütiket, amikhez a kiszúrókat Zita küldte. Hetyke kis nyúl,
kövérkés csibe, répa, és tojás – valódi kis húsvéti „szett”, volt még lepke
és virágkosár is, de olyanokat nem csináltam. Majd jövőre. Mindenki
rettenetesen tetszettek, az egyik öreg hölgy odajött és azt mondta nekem:
„Ezt a dicséretet egy rokonomra mondták, most én mondom neked: olyan ügyes
kezed van, palackozni kellene a véredet!” Fura egy dicséret, de azért
tetszett. A sütik rekordidő alatt elfogytak, még rendelés is jött!
Piac után bementem találkozni Hajnival, aki visszajött kéthetes
magyarországi rokonlátogatásáról, neki adtam oda azokat a holmikat, amiket
Zitáéknak és nekik szántunk, Seattle-be. Vasárnap korán keltem, kisütöttem a
két adag (160) sütit, kis szünet után kidekoráltam őket. Ezzel telt el a
vasárnapom. S onnan kezdve folyamatosan árultam, sütöttem, dekoráltam a
sütiket. Nem lett akkora sikere, mint gondoltam, ráadásul a hidegpultra
kellett raknom őket, de azért fogyott. A legtöbbet a kollégáim vették, még
Rose is vett 8 csomaggal. A biztonsági ember azóta minden vasárnapra rendel
két csomag nyulat, s mindig hosszasan elbeszélgetünk a jóféle házi készítésű
dolgok előnyeiről.
A csütörtök volt igazán húzós. 304 süteményt készítettem (ha valaki unja már
a beszámolókat sütési mániámról, nyugodtan ugorjon egy bekezdést.) Szerda
este kisütöttem egy adag süteményt, majd csütörtök reggel kikevertem további
két adaghoz való tésztát. Amíg az hűlt a hűtőben (2 órát kell ott töltenie),
addig kidekoráltam az első, szerdai adagot. Majd délben megsütöttem a két
adag sütit, délután dekoráltam őket. Egy kis bóbiskolási szünettel este fél
9-re lettem kész a csomagolással, felcímkézéssel. Rettenetesen büszke
voltam, hogy kitartottam, nem úgy, mint máskor, amikor a délelőttöt el
szoktam lógni, tévézni, internetezni, s csak úgy du. 2 óra felé szoktam neki
állni a sütésnek. De hát egyedül voltam, ki kellett tölteni az időt, hogy ne
borús gondolatok, és a kétségbeesés vegyen rajtam erőt az otthoni állapotok
miatt.
Pénteken dolgoztam 2-ig, majd megint főztem a leveseket (egy beteg hölgy már
hetek óta rendel hat pekedlivel), majd délután egy nagy adag
csokoládétorta-tésztából csináltam 3 kisebb-nagyobb húsvéti tortát (képek).
Valamint elkészítettem a karácsonyihoz hasonlóan tömős, mazsolával,
szárított bogyókkal teli Simnel-tortát, kedvenc kisgazdám,
Hugh-Fearnley-Whittingstall receptje szerint. Nagy kedvencem volt az
általa-róla készített tévé-sorozat (The River Cottage címmel ment az angol
Channel 4-on), ami arról szólt, hogy a városi létbe beleunva leköltözött egy
kibérelt kis farmszerűségre Devonba, folyópartra, romantikus kis házikóba,
ahol szomszédai segítségével elsajátított mindent, amit egy kisgazdának
tudnia kell, beleértve a birkák, tehenek, tyúkok körülötti teendőket. Közben
műanyag sátor alatt paradicsomot és más növényeket is termesztett, s minden
adásban bemutatott néhány receptet. Mindkét szakács- és a kisgazdálkodásról
szóló könyvét megvettem, bár Levente morgott, hogy erre mi szükség, az
életben nem fogunk disznók hízlalásával foglalkozni. De nekem, akinek nagy
álma a vidéki élet, muszáj volt megvenni a könyveket, hogy legyen mi felett
párás szemekkel ábrándozni, s ha mással nem is, de az egyszerűségükkel (és
nagyszerűségükkel) megnyerő receptek elkészítésével megpróbálni közelebb
kerülni a jó öreg természet Anyánkhoz. Aki, mint a Murphy törvénykönyvek
megjelenése óta tudjuk, egy ócska kurva, de azért fenemód nagy vonzerővel
rendelkezik. Valahányszor ezekből a könyvekből főzök valamit, az uram orra
alá dugom, hogy lássa, van ám hasznuk!
S különben is, ha barátainknak sikerült tökéletesen kolbászt tölteniük egy
dublini elővárosban lévő lakás kis kertjében, amibe hamarosan füstölő is
kerül, akkor talán még számomra is van remény.
Bár végtelenül realista férjem ide beszúrná, hogy a kertészkedéshez,
koránkeléshez nagyon is lusta az ő felesége, ő maga pedig rosszul lenne a
vér, tyúk- és birkarotty, legyek és satöbbik látványától, szagától, tehát
aligha valószínű, hogy az ötmilliós lottónyeremény megnyerése után farmot
vennénk, és gazdálkodásba kezdenénk. Ő már akkor is meg lenne lepve, ha
egyszer magamtól levágnám a füvet, és végre megszabadítanám gazterhüktől a
virágágyásokat.
De álmodozni azért szabad, nem? Még akkor is, ha az élet megrontója,
kancsalul festett egekbe, stb.
Dél, Húsvét vasárnapja, 2004. – Meghalt a sógornőm,
Verő húga. 33 éves volt. Rák ölte meg, mint valamennyi közvetlen, v.
közvetett ismerősünket. Nem tudok, nincs mit mondani.
Április 12. Húsvét hétfő
Reggel jókedvű, kellemes Húsvétot kívánó e-maileket válaszoltam meg, kurta
mondatokban megírva a lényeget, ismerősöknek, barátoknak, akit érinthet a
dolog. (Bocs, ha valakinek nem küldtem húsvéti üdvözletet, de valahogy nem
volt ünnepi hangulat, nem volt nekünk feltámadás, csoki nyúl, Orbi et Urbi
Rómából, nem volt semmi más, csak Kinga, a család és a rideg tények.)
Délután takarítottam, végiggondolva az előttünk álló hetet. Levente szerdán
jön haza, szombatra aprósütit kell sütni a kávézó számára, plusz a piacra
is, eladásra. (A piac kávézója számára, ahol az egy eurós tea/kávé mellé
aprósüti jár, felváltva sütünk. Aki most lenne kávés, megkért, süssek neki
is, ő egy antitalentum.) Beszélnem kell a főnökömmel, megmondani, hogy az
elkövetkező napokban bármikor mennem kell haza. Nem érdekel időbeosztás,
lesz-e helyettesítés, de úgyis meg fogja érteni.
Kaptam fizetésemelést. Ami kétévente esedékes, a szerződés, előírások,
kutyafüle szerint, de meglepett, hiszen eddig Rose azt mondta, a legmagasabb
szinten állok, ne számítsak emelésre. Meglepetés, jajdejó. Heti 12 euro, az
havi 48, elégedett vagyok az elkövetkező 2 évre. Bogival, éppen itt
vendégeskedő barátnőmmel beszéltem a fizetésekről, a heti kimutatásomat
lengetve, s ki tudja miért, szinte oda sem figyelve elosztottam a
fizetésemet (levonások előttit) az óraszámaimmal. Aztán csak néztem a kijött
adatot, számoltam megint, s csak aztán kezdtem el sikoltozni Boginak, hogy
FIZUEMELÉST KAPTAM!!!! Nyamvadt 35 centet óránként, de az is 48 euró
havonta. Ne szóljak egy szót sem.
* * *
Meglepően szép volt ma az idő. Tegnap szemerkélő eső esett, sokáig, sokat,
ma 15 fok, és napsütés. Ez évben először kint szárítottam a kimosott
ágyneműt… A tavasz igazi jele!
* * *
Bogi elutazik, Verő hazajön. Megyek elé a reptérre, addigra levágattam a
hajam, emberforma vagyok megint. Végtelenül jó, hogy újra itt van. Két napra
jött csak haza, utána megyünk haza pár napra, temetésre. Tetszik neki a
hajam. Állítja, hogy telefonjaimmal tartottam benne a lelket, én pedig
állítom, hogy mindannyiunk közül sikerült a legkönnyebb végét megfognom a
dolognak. Nekem nem kellett végignéznem egy testvér halálát, nekem nem
kellett látnom, hogy fogy el, s hogy lesz valaki más. Mesélek az itthoni
dolgokról, hogy új külsővel most már bátran fel merek vállalni bármit. Jön
az RTE (az ír tévé), riportot készítenek velem, rólam, mint magyarról, aki
itt él, és aki majd elmondja, hogy de jó is lesz a magyaroknak az
EU-csatlakozás. Anikó passzolta át a megtisztelő feladatot. Először jöttek
volna lakásra, lefilmezni, hogy sütizek, de aztán halasztjuk az egészet, ez
kimarad, mert utazunk haza. Sebaj, marad majd utána egy hétvége, nyugtat a
nő, el is jönnek a piacra, mindent lefilmeznek, A PR-os Olive azonnal
akcióba lendül, mindent elmesél a piacról a riporternőnek, az pedig csak
ámul, még nem hallott a piacról, tetszik neki nagyon. S a riportkészítés
után bosszankodik, mert amíg az ostobácska mondataimat hallgatta, addig
elvitték előle azt a virágcsokrot, és azt a tortát, amire szemet vetett. A
sütijeimből is vesz, ezek később főszerepet kapnak, rakogatom őket dobozból
tányérra, az operatőr filmez, bele az arcomba, mozdulni sem merek, arcom
merev maszk, egy süti, két süti… de ennek aztán hamar vége. Elköszönnek, a
nő ígéri, hogy majd még jön, később, a műsor után köszönő sms-emre kedves
választ küld, hogy a gyerekének tetszettek a süteményeim, s hogy reméli, a
piacon majd még találkozunk. Na, nyertünk egy vevőt! A műsorra aztán egy
hetet kell várni, de igen jól megcsinálták, egyszerre főszereplő lett
helyettem a piac, hála az égnek! s elhalványultam én, aki olyan öregnek és
furának tűntem a képernyőn, lakótársnőnk alig ismert fel. Szinte minden
pultról és tagról lett egy-két bevágott kép, örültek neki a piacosok, végre
egy kis media coverage! Amit mondtam, abból a baromságokat szerencsére
kivágták, egy nyelvtani hiba maradt bent, s azóta sem tudom, honnan lett
nekem ilyen rémesen vidéki ír akcentusom?! Tényleg így beszélnék? Ha eszembe
jut az egész, szépen kiráz a hideg, de a piacnak jól jött a dolog, ezért már
megérte.
Temetünk
S persze, Rose megértő volt. („Just go, you have a fucking funeral to go to,
I’ll take care of the deli.”) S utaztunk haza, ezúttal esti géppel, Párizson
keresztül, ahol meg lehet őrülni, annyira nem lehet mit csinálni, ha nincs
olvasnivaló, de valaki magyarul köszönt ránk az egyik italboltban, és ezen
lehetett örömködni kicsit. Valamint fantasztikus csokikat is láttam, máris
lett ajándékötlet a családnak. Útitársnak Verő mellett ott van még Bartis
Attila A nyugalom című könyve, ami egyszerre borzalmas, és nagyszerű, szóval
melegen ajánlom.
Budapesten, a kis lakásban anyóséknél ismét a roskadásig telt asztal várt,
ajándékok, megöleltük egymást, mintha csak „úgy” hazajöttünk volna, s nem
lenne rá egy külön ok, amiért jöttünk, s beszélgettünk, hülyeségekről,
amelyek azért jók, mert tovább viszik az életünket a hátukon, s addig sem
kell gondolkodni, gondolni Rá, arra, aki nincs, szóval csevegünk, aztán csak
arra lettem figyelmes, hogy ebben a nagy csevegésben apósom milyen csendes,
vártam, hogy egyszer csak felkel, s szép, kimért mozdulatokkal szétveri a
világot, de nem. Pedig a világ megérdemelné, különösen egy olyan ember
kezétől, mint Laci.
S fura módon, a temetésből, azokból a napokból sok részletre már nem is
emlékszem, csak arra, hogy bámultam egy kis felhőcskét, amelyik ott úszott
el az egyenletesen szürkéskék égen, a domboldal felett, és a szokás szerint
távollévő Jóisten helyett tőle kérdezgettem: Erre most mi szükség volt?
Kinga koporsója karnyújtásnyira tőlem, olyan nagynak tűnt, s hogy ne mások
arcát nézzem, inkább nézegettem a szemfedél szélét, s valahányszor a
feliratra esett a tekintetem, szerettem volna elrohanni ebből a nyomorúságos
ravatalozóból… A búcsúztató beszéd közben a feltámadó szélben valami
csattog, pedig azt hinné az ember, még a tárgyak is áhítatos csendbe fognak
merevedni arra a félórára, míg ő végképp távozik a világból. (Ez hülyeség,
már rég nincs itt, már régen jobb helyen van ennél, s valószínűleg fene mód
jól szórakozik a nyomorunkon, hogy ebből ekkora cécót csinálunk!) De jó
volna nem taposni az agyagos, tapadós rögökön, nem látni a kézben gyűrt
zsebkendők fehérségét, néhány ember vizslató arcát, ahogy Verő egy
könnycseppje akadálytalanul lezuhan a karom mellett a föld felé, minden oda
tart, minden oda tér vissza… Közhelyek jutnak már erről is eszembe! Rengeteg
ember, rengeteg házasság útján szerzett rokon (Jé, ez ki?), de még most is
taktika, kihez lépek oda, kihez nem, ügyelni kell, ez nem csak temetés, ez
véleménynyilvánítás, anyámék arca valahol a tömegben, gyors sutyorgás, de
jó, hogy megjöttek. Anyám milyen kicsinek tűnik… A pap röviden beszélt, igen
szépen, - hála az égnek, szintén rokon, nem valami ismeretlen, aki
egyen-mondatokban beszél egy egyáltalán nem egyen-emberről, közben repülő
húz el a fejünk felett, erre van az egyik légifolyosó, hirtelen nagyon haza
szeretnék menni. S a tehetetlenség – hogy nem tudok vigasztalni, nincsenek
szavak, talán egy kézszorítás? A temetés előtti napokban Orsit nyelvet
nyújtani tanítom, hülyeségekre, hol a füled? Az orrod? Ne túrj bele, kicsim…
S emelgetjük a lábunkat, ő és én, bal láb, jobb láb, cipő, hol a cipőd?
Mondogat is valamit, ami lehet cipő, lehet láb, de egyelőre csak úgy
hangzik, Vaúú. A füle áll ketté, a nézése ravaszkás, igazi kis imp,
pontosan, így fogjuk hívni, te Imp. Mosolyogva ébred a temetés reggelén,
elcsodálkozva nézem, hogy ezen a világon még van valaki, aki képes így
ébredni, ennivaló ez a gyerek az ártatlanságával. Elnézem, hogy Verő milyen
gondosan köti be a gyerekülésbe, a kis despotát, mert ez a másik neve,
uralja a családot, az ujja köré csavar mindenkit, mindenki érte aggódik, s
nem a jövő miatt, ami egyre sötétebben telepedik ránk, az előjeleivel. S azt
hiszem, akkor törik össze minden bennem, s döbbenek rá, mi vár ránk és
rájuk, amikor a templomban, a mise végére megérkeznek az addig gondosan
távoltartott gyerekek, s a hátam mögött Orsika megszólal: Vaúúú.
Kurvaélet.
Aztán később, amikor már mindenki elment, és a temető megint csendes,
visszamegyünk, s a szemerkélő esőben rárakjuk azt a koszorút a sírra, amit
végtelenül nagy szívű barátaink küldtek Kingának Seattle-ből, s odaszórjuk
azt a néhány színes kavicsot a sárga rózsák közé, amit pár éve még együtt
szedegettünk össze Killiney tengerpartján. Ez a mi búcsúnk tőle.
Következő írás
|