|
|
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Március 19.
Már elmúlt március közepe, és még nem írtam egy sort sem. Pedig akartam
írni, például:
- Arról, hogy itt volt Ede, s milyen jó volt nézni a fotókat, amik az új,
egészen másfajta életét mutatták be. De arról nem írok, milyen fura volt a
barátai (barátai?) által a számára adott vacsora.
- Arról, hogy megjelentem a Dubliner-ben, és már két vadidegen (piaci és
kávézóbeli) is megemlítette, hogy olvasott.
- Arról, hogy meghalt Szakácsi Sándor, és ez mennyire elszomorított. Peer
Gynt-je nagy emlékem, valósággal rátapadtam a tévé hangszórójára, úgy
hallgattam csodás hangját, mert nagyanyám már javában aludt, s nem akartam
zavarni (még nem volt saját tévém a szobámban).
- Arról, hogy néha az az érzésem, a hajnalig tartó partik fontosabbak a
főnökömnek, mint a kávézója. Alighanem a work hard – play hard elve szerint
él.
- Arról, milyen jól esik, ha odajönnek a pulthoz, és megköszönik nekem
(nekem!) a finom süteményeket.
- Arról, hogy ha 12 órázni kell, boldogan 12 órázom, csak tudjam előre, hogy
mi vár rám aznap.
- Arról, hogy már van helyettesem a szabadságom idejére, mégpedig Ted, aki
svéd, saját catering business-e van (www.wildsidecatering.ie), és magasan
túl van képezve ahhoz, hogy egy, a Cake Café-hoz hasonló kávézóban húzza az
igát.
- Arról, hogy a kávézóról (is) készült műsor lement a tévében, és mennyire
más volt képernyőn látni a helyet, ahol dolgozom.
- Arról, hogy napról-napra jobban szeretek dolgozni Rosie-val.
- Arról, hogy Coralie április végén végleg hazautazik Brest-be.
- Arról, hogy már alakulnak a szabadság alatti programjaink.
- Arról, hogy Ákos, öcsém fia, pogácsát szaggat, és tigrisbukfencet vert az
ágyon, vakmerőn. Decemberben volt 2 éves.
- Arról, hogy Csirke sajnos egyre sűrűbben megy az agyamra – nem nekünk
való.
- Arról, hogy magyar bolt nyílik Dublinban, és ennek mennyire örültünk – még
több bor és könyv fér az Erős Pista helyébe!
- Arról, hogyan vív V. harcot Böhöm miatt a VRT office-ban.
- Arról, hogy még mindig nincs provisional license-szem, de dolgozom a
megszerzésén.
- Arról, hogy noha tavasz van, és minden vadul virágzik, tegnap hózáporokra
ébredtünk, s az egész nap határozottan télies hangulatú volt. A ma is. Amúgy
simán átaludtam a bray-i felvonulást... nem utolsósorban az előző napi 12
órázásnak köszönhetően.
- Arról, hogy inkább telefonálok már, mert komolyabb emailekre nincs idő.
Március 22.
Ma voltam orvosdoktornál, s ha már voltam, megmutattam neki az ujjamat,
amivel már alig bírok dolgozni. Elhümmögött az össze-vissza repedezett,
itt-ott vérző ujjacskám felett, megnézte a többi, terjedő foltomat,
felvetette a stresszt, mint okot, erre rajtam volt a sor, hogy hümmögjek.
Mindenesetre nem használhatok semmilyen krémet rá, ami illatosított, felírt
rá valami szteroidos kencét, és mondta, vigyek magammal külön kézmosót a
munkába. Így leballagtam a gyógyszertárba is, megvenni, kiváltani a
kenőcsöt, és utána még meglátogattam Susan-t a boltban. (Ugyanis még
visszajárok a régi rendelőbe – azt nem mondhatnám, hogy a régi orvosomhoz,
mert azóta két nő doki is került mellé, mindig más látott az eltelt fél
évben -, s ilyenkor bemegyek a Londis-ba az ismerősökhöz.).
Susan és a férje nem rég 4 napot töltöttek Budapesten, és nagy
meglepetésemre teljesen el voltak varázsolva tőle. Kérdeztem, a szemét, a
szürkeség, a sok graffiti nem tűnt fel? Nem nagyon tértek le a kitaposott
turistaösvényről, de amit lehetett, megnéztek. Mindennel meg voltak
elégedve, nagyon udvariasnak találták az embereket, mentek piacra, Hősök
Terén elámultak, és bármikor visszamennének. Igyekeztek csupa magyaros kaját
enni, kipróbáltak borokat, sétáltak a színházi negyedben, elcsodálkoztak az
iskolai kirándulócsoport jólnevelt viselkedésén, a kivilágított Váron... a
Parlamenten... Igen örültem neki, féltem, hogy lesz kellemetlen élmény, egy
agresszív taxisofőr, vagy egy ügyeskedő vendéglős, de nem, minden jól ment,
minden szép volt és jó. De azért végül Susan csak kibökte, hogy látták a
zsebből fizetett román munkásokat, a virágaikat áruló öregasszonyokat, és
néhány igen megviselt arcot.
Phű.
Közben még anyák napja előtt megtanultam, hányféleképpen írják az írek a
„mama” szót. Ha Mom, akkor egyértelműen amerikai hatás érte őket. Ha Mam,
akkor katolikus a család, és valószínűleg vidéki, vagy külvárosi. Ha Mum,
akkor valószínűleg protestáns, a város belsőbb, jobb negyedeiből. Ha Mammy,
akkor pedig a Jóisten sem mossa le róla a mélyvidéki származást...
A fene sem gondolta volna ezeket a különbségeket, de a múltkor feltűnt, hogy
egy, tortát rendelő fickó külön szólt, hogy a mama szót Mum-nak írjam...
Megkérdeztem erről egyik, tanárként dolgozó piaci ismerősömet, aztán meg is
kaptam a magyarázatot. Így a fickót hiperszuper babakocsija és öltözéke
alapján belvárosi protestánsnak nézhetem – frissen szerzett tudásom
birtokában :-)
Közben V. emelt hangon és sok-sok igazolással, plusz infóval felszerelkezve
megvívta harcát a VRT office-szal, de nem volt mese, a várt összegnél egy
ezressel több – az EU által is többször illegálisnak minősített –
büntetőadót ki kell fizetnie, pusztán azért, mert külföldről vett kocsit. De
most már Böhöm teljesen legális, elveszti a napokban a sárga angol
rendszámát, és kap helyette szép ír rendszámot, 01-WW-6801 lesz.
Reggelenként továbbra is kiélvezem a fűtött bőrülés előnyeit, ugyanis igen
hideg van megint. Továbbra is megy, mint a golyó, és gond nélkül elnyeli a
három megpakolt bevásárlódobozt. Remek!
A szomszédos papírboltban dolgozó, nekem korábban is szakácskönyveket
ajánló-kölcsönző (ír) Laurától kaptam kölcsön egy szakácskönyvet, Darina
Allen egy 12 évvel ezelőtt megjelent könyvét. Valamelyik nap, ha időm lesz
rá, összehasonlítom a Ballimaloe Cookery School könyvével, amit szintén ő
írt, benne vannak-e ezek a receptek, ne kelljen még egy könyvet megvennem,
ha nem muszáj, V. már így is forgatja a szemét, ha egy újabb szakácskönyv
feltűnik a polcon. Szép kiállítású könyv, csupa hagyományos ír recept, főleg
az eltűnő, főzni még igencsak tudó nemzedék receptjei. Micsoda választék,
főleg halételekből, vadakból... Szívesen az orra alá dugnám azon nagy számú
magyaroknak, akik fanyalognak, hogy itt nincsenek jó ételek, csak krumpli és
birka. Pedig vannak jó ételek, csak el kellene szakadni az olyan,
papírvékony, turistáknak szánt gyűjteményektől, amiben csak a legismertebbek
találhatók meg, azok is lebutítva, hogy ne legyen gond az elkészítés (csak
nézzünk meg – mondjuk – egy paprikás csirke receptet angolul, érdekes
újdonságokat fogunk találni, na, az ír receptek is ilyen autentikusak a
turistáknak szóló ötoldalas gyüjteményekben). Aztán pedig meg kellene venni
a jó minőségű hozzávalót, mert vacakból nem lehet jót főzni, és máris lehet
enni finomakat, ír módra, nyökögés helyett. Saját magam példáján jöttem rá,
hogy mennyi felfedezni való van még itt, ha az ember elkalandozik,
elmerészkedik másfelé is attól, amit megszokott. Nem lehet Dublinra azt
mondani, hogy szürke és unalmas, amíg az ember nem hagyja, hogy elvesszen a
kis keskeny átjárók és mellékutcák hálózatában, s meg nem nézi alaposabban
az épületeket. Mennyi apró érdekes részlet, mennyi apró, érdekes, eldugott
bolt! Nem lehet mondani, hogy itt nincs semmi hely, ahol vásárolni érdemes,
amíg meg nem találta – akár egy másik, eddig még soha meg nem látogatott
városrészben – a piacot, a hentest, a húszféle rizst árusító boltocskát...
Mert vannak, csak szét kellene nézni, nem keringeni azon a három-négy utcán,
ami az embert lakóhelyén körülveszi, s panaszkodni, hogy ez nincs, az nincs.
Piac is van, meg kell keresni. Golden Pages, Google, helyi újságok... netán
ismerősök, kollégák, azok közül is főleg az öregebbje, aki még emlékszik
arra, hogy nem minden a szupermarketből származik.
Igaz, tudom, sok magyarnak nincs is kedve keresgélni, honvágy, vagy az
ismeretlentől való félelem, vagy a kezdeti muszáj-garasoskodás, esetleg a
nyelvtudás riasztó méretű hiánya miatt ragaszkodik a Mao-n megszokott
megszokott márkákhoz, az itteni tejföl nem jó, a tampon nem jó, a tej nem
jó, a túró nem jó (na, az tényleg nem, de azért van ott a sok
lengyel/litván/orosz bolt, ugyebár).
No jó, nem bosszantom magam, de azért néha elkap a pulykaméreg, hogy megy a
nyafogás, ez nincs, az nincs, de még keresni sem keresték, de kijelentik,
hogy nincs, mert csak nem rakja eléjük senki tálcán. Sokuk éppen ugyanígy
van a munka- és szálláskereséssel, de ebbe az unalomig kitárgyalt témába már
nem kezdek bele.
Okításnak vége.
Most már lesz magyar bolt is, lehet próbálkozni, ízt adni az „íztelen” ír
gulyásnak Erős Pistával :-)
Március 25.
Ma jöttem az a DART-tal, és szokás szerint bámultam ki az ablakon, a
tengerre, Dalkey után. Egyszerre csak mit látok: Jé, delfin? Delfin! Egy
magányos delfin úszkált a vízben, legnagyobb csodálatomra. Hazajövet
megnéztem, miféle delfineket lehet látni Dalkey-Killiney vizeiben, s azonnal
feljött a weboldal: „harbour porpoise – they can be regularly seen from the
DART between Dalkey and Killiney stations.” S valóban!
Ez igen feldobta a napomat, ez, valamint a Meath Roadon látott két virágba
borult cseresznyefa, mintha habos kendőt dobott volna valaki a fákra, csupa
fehér, csupa tökéletes virág, csupa puhaság... Jó volt ma hazajönni, sütött
a nap, a kütyüből Sebő szólt, és idehaza a kertben egy vörösbegy, majd egy
ökörszem szemezgetett Csirke magmaradékából, amit egy alátétben kiraktam
nekik a kertbe.
Március 31.
Szerda délután, már kabátban voltam, búcsúzóban a többiektől, amikor
Michelle azt mondta: „Rosie felmondott. Tudtad?” Néztem rá, térdet verő
állal, és azt hittem, rosszul hallok. Annyit tudtam csak, hogy Rosie
szerette volna, ha nem kell dolgoznia többet hétvégén. Nem egy közlékeny
alkat, jobbára megtartja a gondolatait magának, nem szoktunk munkáról
beszélni, hetek teltek el, mire az első kritikus megjegyzését megosztotta
velem, Michelle managelését illetően.
Le voltam törve, de nagyon. Illetve le vagyok. A hír után azonnal
átmenekültünk a szemközti kocsmába Coralie-val, s egy-egy pohár borba
fojtottuk a megdöbbenésünket, és bánatunkat. Másnap, amikor bejött, csak
néztünk Rosie-ra, ő pedig lassan elpirult. Egy órán át rágtam a szám szélét,
mire mondtam valamit. Michelle említette, hogy Rosie saját kávézót fog
nyitni Swords-ban, ahol él. Ellentétes érzelmek között örlődtem. Egyfelől,
igen szomorú lettem, hogy elmegy, másfelől boldog, hogy saját üzletbe kezd,
s megvalósítja azt, ami álomként néha nekem is ott lebeg a szemem előtt,
harmadszor sajnáltam magam, hogy majd megint egy új emberhez kell
hozzászoknom, s elveszítem Rosie szórakoztató társaságát, profi munkatársi
támogatását...
Elmesélte a terveit, én pedig néztem, a szemem szépen megtelt könnyel,
„Utállak és irigyellek és örülök, de nem ebben a sorrendben” -, mondtam
neki. Megölelt, s többet nem ejtettünk szót a dologról. Még két hétig marad,
teheti, nincs szerződése, mint kiderült (no comment...), nincs egyhavi
felmondási idő, hogy meddig marad, az csak a saját nagylelkűségétől függ.
Kegyetlenül fog hiányozni.
Akárcsak Coralie, aki ápr. 26-án fog dolgozni utoljára a kávézóban.
Szeptembertől a tervek szerint fodrásznak fog tanulni, 3 éves kurzuson,
Brest-ben. Vagy Párizsban. Vagy máshol. Még maga sem tudja, mennyire biztos
ez a terv, de Dublinból mindenképpen haza fog menni, nem tetszik neki, a
gyomra sosincs rendben, stressz vagy a kaják, maga sem tudja, de sokat
panaszkodik. Már megbeszéltük, hogy címet cserélünk, sosem lehet tudni,
talán majd megint erre jár egyszer, vagy mi megyünk arrafelé, Mao felé
menet. Nem is olyan nagy kitérő...
* * *
Apropó, elfeledtem megírni, miket olvastam januárban. Vagy februárban.
Valamint márciusban. Kiolvastam egyik kedvenc írónőm, Anne Tyler két
könyvét. Az egyikben (Digging to America) érdekes mondatok hangzanak el
emigránsok szájából, emigránsokról. De valahogy olyan fura könyv volt,
egyáltalán nem fogott meg, pedig jól volt megírva, mint mindig, ebben nem
ért csalódás. Volt benne egy csodás allegória a rákról, amit ide is másolok,
de amúgy maga a történet nem kapott meg (egy iráni család és egy amerikai
család barátságáról szól. Mindkét család koreai kisgyermekeket fogad örökbe,
így kezdenek barátkozni egymással, több-kevesebb sikerrel).
Az idézet, ami megfogott, s bevallom, megkönnyeztetett, így szól (az egyik
mellékszereplő bámul ki az ablakon, miközben magányosan eszi vacsoráját a
konyhában, felesége halála után): „... where the tree men were cutting down a
huge old gnarly maple tree. The day before they had lopped off the leafy tip
ends and fed them to the chipper, and he could imagine that overnight the
maple tree must have stood there in some botanical version of shock. But
only the smallest branches had been removed after all. A tree so large could
adjust to that. This morning though, the men had moved on to the larger
branches, and perhaps that too could have been adjusted to even though the
tree had become as stubby and short-armed as a saguaro cactus. But now they
were setting their chain saws to work on the trunk itself, and all those
earlier adjustment turned out to have been for nothing.”
Másik könyve, An Amateur Marriage már jobb volt, érdekesebb, magával ragadóbb
alakokkal. De még egyik sem übereli az Accidental Tourist c. könyvét, vagy a
Saint Maybe-t, amelyek szerintem a legjobb könyvei.
Márciusra jutott Antonia Quirke rendkívül mulatságos, Madame Depardieu and
the beautiful strangers c. könyve. Egy filmbolond nő kissé lassacskán
alakuló karrierje, rengeteg kalanddal, rengeteg nagy találkozással
színészekkel, amelyekért szinte kivétel nélkül rajong. Epekedései,
filmőrülete ismerős volt nagyon!
Belekezdtem még Fay Weldon She may not leave c. könyvébe, de nem tetszett. A
harmadánál abbahagytam. Egy kissé nehezen boldoguló, saját elvárásaiknak
csak üggyel-bajjal megfelelő, „Guardian-olvasó” kisgyermekes házaspár egy
kelet-európai babysittert alkalmaz, aki fenekestül felforgatja a család
életét.
A hosszú autóútra, és a Mao-n töltendő estékre Oliver James They fuck you up
c. könyvét választottam. Hátha megtudok ezt-azt. Azt elemzi, hogyan hat ki a
gyermek lelki fejlődésére, későbbi felnőttkorára az a nevelés, amit a szülők
nyújtanak a gyermek első hat életéve során.
Következő írás |