|
|
Ezt a túrát kocsival, vagy vonattal is meg lehet tenni, előtte nem árt
tájékozódni a vonatmenetrendekről. Belfastot Dublinnal egy Intercity járat
köti össze, amelyre elég drága a jegy, de a vonat hamar Belfastban van, és
nem áll meg minden görbe fánál, mint a busz… Mi kocsival mentünk. Aki
vonattal megy, ügyeljen rá, hogy csak a főpályaudvaron, a Belfast City
Central Train Station-nél szálljon le, mert előtte a vonat még többször
megáll a város kijjebb lévő negyedeiben (egy kórháznál, és a botanikus
kertnél). A főpályaudvartól rövid sétára van a belváros.
2003. márciusában voltunk Belfastban. Addigi látogatásaink rendszerint nem
álltak semmi másból, mint hogy átsuhantunk a városon, a főúton, észak felé
menet. A városról korábbi benyomásaim alapján csak annyit mondhatok, hogy
csúnya iparváros, rengeteg építkezéssel, amelyben szép, régi, vöröstéglás
épületek váltakoznak csupa üveg, vagy nem túl szép, modern tömbökkel,
amelyeket kissé lepukkant utcák kötnek össze.
Dublinból először Monasterboiceba mentünk, ahol barátunk, Hajni fotózni
szeretett volna, de az időjárás megakadályozta ebben. Viharos szél fújt,
esett az eső - vízszintesen. Kissé aggódtam, hogy ez az időjárás majd
alaposan tönkreteszi a belfasti városnézést-fotózást, de szerencsére, ahogy
átléptük a határt, már ki-kisütött a nap.
Sokan kérdezték tőlünk, mire számíthatnak az ír-északír határon. Nos, a
főúton ellenőrzésnek, határőr-jelenlétnek nyoma sincs. A határhoz közeledve
feltűnnek a "Money changed" feliratú táblák, amelyek rendszerint egy kis
bódé felé mutatnak, vagy egy töltőállomás melléképülete felé, ahol angol
fontot válthatunk. Mi inkább a bankkártyánkat szoktuk használni, ha északra
megyünk. Ahogy haladtunk egyre beljebb az országba, egyre több angol zászló
tűnt fel, jelezve a falucska politikai hovatartozását. Belfastban még mindig
kicsit kényelmetlenül érzem magam, holott már nincs a baljós hangulat, mint
mondjuk 6 éve, amikor először jártam itt: nem látni járőröző katonákat,
megerősített, berácsozott ablakú rendőrautó sem cirkál annyi, de azért a
kerítésekkel, rácsokkal körbevett rendőrőrsök látványa még mindig ijesztő.
Főleg, mert most is látszanak a hozzájuk tán nem is oly régen odacsapott
festékbombák nyomai…
Csakis és kizárólag azért mentünk most Belfastba, hogy Hajni fotózhasson. Ez
volt az utolsó hétvégéje Írországban, s 50 hónap írországi tartózkodás után
a Microsoft amerikai központjába, Redmondba készült, férje, Karesz után.
Még meg akarta látogatni azokat a városokat, ahol korábban nem volt, így
esett a választás Belfastra. A túrát először ebéddel kezdtük, amit a
rendkívüli részletességgel díszített, snug-oknak nevezett zugokkal teli,
már-már csicsásnak nevezhető Crown Liqour Saloon-ban akartunk elkölteni. Ez a
hely Belfast egyik legszebb kocsmája, a többszöri bombatámadást megélt
Europa hotellel szemben található. Turistáknak kötelező látnivaló! A
bejáratánál egy színes mozaikon a névadó angol korona látható: állítólag
azért került oda, mert a tulaj felesége királyhű volt, a férfi ellenben nem.
Csak úgy engedte meg a feleségének, hogy ilyen nevet adjon a kocsmának, ha a
korona mása a bejárathoz, a földre került, ahol a republikánus barátai
nyugodtan ráléphettek, imígyen fejezve ki ellenérzésüket. A mendemonda
szerint, ha az ember ügyesen helyezkedik, a kocsmából lévő asztala mellől
megfigyelheti, melyik betérő vendég lojalista és melyik nem. Szerintem ez
elég nehéz, hiszen a bejáratnál lévő ajtók közül csak egy nyílik, az is
eltakarja a mozaikot, így talán csak az ajtó előtt ácsorogva lehetne
meggyőződni a vendégek politikai-vallási hovatartozásáról...
A kocsmában nem szolgáltak fel ételt, ezért az emeletén lévő étteremben
ebédeltünk és készültünk fel az előttünk álló izgalmakra. Ugyanis Hajni
mindenképpen részt akart venni egy taxis túrán, amely a Lonely Planet
szerint Nyugat-Belfast katolikusok által lakott negyedét mutatja be, annak
teljes "szépségében", helyi vezetővel, aki nem más, mint a taxisofőr. A
fekete taxik London kiselejtezett, lestrapált darabjai közül kerültek ide,
olcsó közlekedési megoldást nyújtva a Falls Road, vagyis a katolikus negyed
lakóinak. S micsoda meglepetés: pár utcával északabbra, ugyanilyen taxik
állnak sorban, a Shankill Road (protestánsok) lakóinak szolgálatában. A
taxisszolgálatot Falls Road vagy Shankill Road People's Taxis néven
keressük, ha egyszer ilyen túrára adjuk a fejünket. (A Lonely Planet
térképén így szerepelnek.) A könyv azt ajánlotta, hogy a turistairodán
keresztül szervezzük meg a túrát, de az bizony zárva volt vasárnap, így
másik útitársunk, Péter tapasztalatára voltunk bízva: ő még emlékezett
halványan, hol szálltak be egy ilyen taxiba. Némi kóborlás és egy helyi
hölgy megkérdezése után egy eléggé szürke és lerobbant kis mellékutcában
várakozó taxikra leltünk, ahol Péter férfiasan odamasírozott egy fickóhoz,
és a túrák után érdeklődött. Ő odavezetett bennünket a legközelebbi üres
kocsihoz (a többiben meglepő módon már ültek, de láthatóan mind helyiek,
mintha kirajzásra vártak volna). A férfi elment, s amikor visszajött,
közölte, hogy fejenként 7 fontért egy másfél órás túrát tart nekünk. Kissé
megrettenve ültünk a kocsiban, mert a kiejtése olyan ír volt (nem az az
éneklő északír, az csak nyomokban!), hogy alig értettük, mit mond. Ráadásul
mintha nyáltúltermeléssel küzdött volna. Szerencsére a későbbiek során
sikerült mindig közel állnom hozzá, és értenem - de csak nagyjából - mit
mesél.
A túra tulajdonképpen a Falls Road teljes hosszában haladt végig, közben
megálltunk azoknál a híres falfestményeknél, amelyeket az IRA mártírjainak,
az angol katonák által lelőtt civileknek, vagy a Troubles, vagyis az északír
csatározások áldozatainak állítottak (festettek) a helyiek. Vagyis mi a
történések katolikus - ír - oldalát hallottuk. Biztos vagyok benne, hogy
egyik oldal sem szívderítő, s mindegyiknek van vaj bőven a füle mögött. De a
politikához nem értek, nem is nagyon érdekel, így megpróbáltam kritika
nélkül befogadni azt, amit hallottunk. A Falls Road tipikus munkásnegyed,
aprócska, egymás mellé szoruló házakkal, még parányibb, általában virággal
gyéren (vagy művirággal bőven) díszített kertjeivel. Péter legnagyobb
csodálkozására néhol még az utcán játszadozó-futkározó gyerekeket is
láttunk, erre pár éve még nem volt példa. Jobb volt akkor nem az utcára
menni.
Egy helyen a két negyed annyira megközelíti egymást, hogy a házak hátsó
kertjei egymással határosak. Hogy ebből ne legyen probléma, mert korábban
volt, hatalmas fémfalat, kerítéshálóval megemelt elválasztót emeltek a két
negyed közé, megakadályozva az átmászást, átdobálást. De nyilván ez sem volt
elég, mert némelyik ház hátulsó falát és kertjét egy, a ház tetejétől a kert
végéig, a fal tövéig tartó, ferdén elhelyezkedő, fémhálós építmény is védte
a Molotov-koktéloktól, kövektől, és még ki tudja, mitől. Hogyan lehet így
élni? Sokáig hezitáltam, de aztán az út háromnegyedénél csak feltettem a
kérdést a sofőrnek, aki éppen olyan figyelemmel igyekezett a kérdést
leolvasni a számról, mint ahogy én a válaszát. Hogyan lehet így élni? Hát
lehet, a katonák, a rendőrség ott voltak az utcán, odafigyeltek a rendre (hmmm),
az embert napjában négyszer-ötször is megállították, kikérdezték, igen, ez
bosszantó volt, mi több, dühítő, de hát élni kell… Valami ilyesmi volt a
válasz. Ha jól értettem.
Hajni és Évi, Péter barátnője, buzgón fényképezte azokat a festményeket (murals),
amelyeket 6 éve én még Levente válla mögül, kocsiból mertem csak
lefényképezni. Némelyik nagyon profi módon volt megalkotva, és nem csak az
ír politikai hősöket, áldozatokat örökítette meg, hanem a világ más
politikai konfliktusait is. Volt tiltakozó falfestmény a műanyag lövedék
használata ellen, egy fal teljes hosszában bemutatva, hány láb távolságból
érte a lövedék azokat, akik nem úszták meg élve. Akik között feltűnően sok
volt a gyerek, a kamasz. Ekkor jutott eszembe az a zavaró felfedezés, hogy
valahányszor zavargásokat mutogatnak a tévében, az esti hírekben, érdekes
módon mindig kamaszgyerekeket látni, srácokat, amint palackokat, köveket
dobálnak… Hol vannak a felnőttek? Vagy ők csak a háttérből "irányítják" a
dolgokat? Hogy aztán lehessen látványosan a másik orra alá dörgölni a
kiskorú áldozat esetét? Ezért mondom, hogy itt egyik félnek sincs (már)
igaza, mindegyiknek vannak piszkos kis eszközei, s a dolog már régen nem a
vallásról, elnyomásról stb. szól, de ezt hozzáértők ezt nyilván jobban ki
tudnák elemezni.
Az út végén hirtelen visszafelé kanyarodott a taxi, és a férfi behajtott egy
temetőbe. Én még ilyen komor helyet nem láttam… Nem tudom, kire milyen
hatással vannak a temetők, de én a falusi temetőket határozottan
megnyugtató, elgondolkodtató helyeknek találom. Ez a temető olyan volt, mint
egy lepusztult lakótelep: szorosan egymás mellé szorult sírok, keskeny
autóutak - milyen fura egy ócska, zörgő taxival, a síroktól szinte
karnyújtásnyira végigautózni! A férfi elmagyarázta, hogy ő sem érzi magát
kényelmesen azzal, hogy idehoz bennünket, a temető temetésre és imádkozásra
való hely, de muszáj megnéznünk Bobby Sands sírját, és a többi mártírét.
Kiszálltunk, és odasétáltunk egy kissé megemelt parcellához. Keskeny
aszfaltösvény vezetett a sírok között, amelyek nem olyan sírok voltak,
amilyeneket magyar temetőkben találunk: hanem zömök, szögletes, igen kicsi
emlékkövek, rengeteg művirág (ami egyébként erősen jellemző a városi ír
temetőkre) és a feliratok komorsága: Bobby Sands, az 1981-es éhségsztrájk, a
H-tömb mártírjának nyugvóhelyét egy szétnyitott könyvet utánzó kőre vésett
idézet jelezte, egy fekete-fehér fotó, és művirágcsokor. Odébb lépve a férfi
- Anthony, most végre eszembe jutott a neve - megmutatott egy másik sírt, és
mesélni kezdte, hogy az angol hadsereg elit alakulata, a SAS Gibraltáron,
fényes nappal agyonlőtt három IRA-tagot, akikről azt gyanították, hogy
valami akcióra készülnek. E három ember (két férfi, és egy nő) temetése
során egy lojalista merénylő a temetésre összegyűlt tömeget hátulról
gránátokkal kezdte dobálni. A gyászoló tömegből sokakat megsebesített,
többeket megölt, míg végre legyűrték, amikor elfutott, és elfogyott a
lőszere. E mondathoz érve Anthony megfordult, és széles kézmozdulattal
elmutatott a temető háta felé: "Ott, az a kerítés, azon mászott át, és
elbújt a sírok között." Kimeredt szemmel néztem a kerítést, és hirtelen
megismertem a helyszínt, amit a tévében magam is sokszor láttam. Soha műsor
nem volt még az északír konfliktusról úgy, hogy ennek az atrocitásnak a
véletlenül kamerával megörökített felvételeit ne játszották volna le. A
hirtelen kavarodás, leguggoló, magukat földre vető emberek mindenfelé,
kiabálás, lövések zaja… Ugyanez a kép most ott volt előttem élőben: nesze
neked, ez nem tévé, ez itt van előtted. A temető enyhén lejt, egy főút, és
szürke ipartelepek, raktárépületek felé néz, a távolban Belfast magasabb
épületeivel. Végtelenül elszomorító. Hiába sütött a nap, szürke és szürke
volt minden. Sosem tudnék ilyen körülmények, ilyen véget nem érő harc
mindennapjaiban élni.
Amíg a többiek ballagtak a kocsihoz, megpróbáltam felvenni egyet a sírokat
fedő szürkésfehér aszfaltkövek közül. Kicsúszott a kezemből, hagytam. Így
volt jó. Minek is vittem volna haza? Talán Leventének akartam odaadni, aki
annak idején, kamaszos dacból nyilván, Bobby Sands-jelvényt hordott, amíg a
tanára le nem vetette vele.
Azért hogy ne látszódjunk egészen tudatlan turistáknak, egyszer
közbevetettem, hogy azért a magyarok is tudják, ha másból nem, akkor az "Őt
is anya szülte" c. filmből, hogy ki az a Bobby Sands, s miről híres. Sőt, a
börtönről is hallottunk, amelynek H tömbjében raboskodtak az
éhségsztrájkolók. Anthony ezen annyira felélénkült, hogy megkérdezte, meddig
maradunk, mert szívesen elvisz ő bennünket a börtönhöz, ha gondoljuk… Isten
ments, elég volt nekem a temetőbeli látogatás, s különben is, este haza
kellett mennünk. Talán majd legközelebb… de azért köszönjük.
Jó sokára értünk vissza a taxiállomáshoz. Péter kifizette Anthony-t, még
borravalót is adott, amitől ő egészen el volt kápráztatva, és hálából elvitt
bennünket abba az utcába, ahol Levente parkolt. (Rosszul mehet az
északíreknek, ha kétfontnyi borravaló így meghatja őket…) Ő már kissé
idegesen várt bennünket (nem volt hajlandó eljönni a túrára, nem igazán
szeret keveredni a helyiekkel, nem szereti Belfastot).
A "város"-nézés után szórakozásul a Dublinból Belfastba költözött
IMAX-moziba mentünk, megnézni egy háromdimenziós filmet. A mozi a város
egyik szórakozó negyedében, az Odyssey néven ismert épületkomplexumban
található, amely a Lagan folyó partjára épült. A mozi előcsarnoka a városra
néz vissza, a hatalmas üvegtáblákon át szép látványt nyújtott az esti
Belfast, és a SeaCat nevű gyorskomp-járat kikötője. Az elég gyenge film után
a város esti fényeit bámultam, túl az öböl vizén, milyen szépnek, vonzónak
tűnt, háttérben a hegyekkel, egészen másféleképpen tudtam ránézni, mint a
temetőből vagy a taxi ablakából. Hajni még szerette volna lefényképezni a
Stormont, vagyis az északír Parlament épületét, véletlenül arra is indultunk
el a gyorsforgalmi úton, pedig már besötétedett, így szó sem lehetett
fényképezésről. Végül csak a város keleti végében lévő reptér előtt tudtunk
megfordulni, és visszakeveredni a városon át a Dublin felé vezető útra.
Hazafelé jövet Monasterboice-nál, az út melletti, már jól bevált
Monasterboice Inn-ben ettünk kései vacsorát. Egyre fogyatkoztak a
környékbeli asztal mellől az emberek, mi maradtunk utolsónak. Levente
elmesélte, milyen öregkort képzel magának, s ezen Évus, Péter barátnője
olyan jóízűen és sokáig nevetett, hogy nevetésével magával ragadta az egész
társaságot. Remek zárása volt a kissé fura napnak. Akár egy libikóka: vidám
kezdet a Crown Liquor Saloon-ban, aztán a kissé nyomasztóra sikeredett
taxiút, majd a remek vacsora a Monasterboice Inn-ben… De egyhamar nem vágyom
megint Belfast-ba, vagy ha mégis megyünk, a Botanikus kertet szeretném
látni, s állítólag van egy csodás kézimunka bolt is.
|