Írországi információk és élmények - magyarul

Malahide Beach — Howth túra

Szokásos hosszúra nyúlt reggelink elfogyasztása után elindultunk a 42-es busszal Malahide-ra. Az Írországban töltött idő alatt egyszerűen nem tudtam megszokni a számunkra fordított oldalú közlekedést. Természetesen át akartam menni a túlsó oldali buszmegállóba. És nem is néztem jól körül.
Könnyen autó elé kerülhet az ember.
Néhány perces várakozás után megérkezett a busz. A "Rambler-vizsgálat" után elfoglaltuk helyünket az emeleti első sorban. Az emeleten még útitársunk volt néhány külföldi férfi. Olaszoknak tippeltük őket.
Már a Malahide-i főút végén jártunk, amikor a buszsofőr megállította a buszt, és a jármű oldalán nézve láttuk, hogy mindenki kiszáll, csak mi maradtunk az emeleten az "olaszokkal". A sofőr egy kukkszó nélkül szintén elhagyta a buszt. Sem az "olaszok", sem mi nem értettük, hogy mi történt. Ráadásul a sofőr a belső tükrön láthatta, hogy még legalább nyolcan fent vannak az emeleten. Kíváncsian néztük, hogy mégis hova is megy nélkülünk. Örömmel konstatáltuk, hogy nincs igazán komoly baja, csak betér egy sarki boltba.
Erre mi az "olaszokkal" mindannyian lementünk a lépcsőn és megpróbáltunk kiszabadulni. Gondoltuk nem várjuk meg az ebéd végét, ha netán megéhezne. Hiába nyomkodtuk a leszállási szándékot jelző gombot, az ajtó meg sem mukkant. Észrevettem, hogy van egy vésznyitó piros gomb is. Az egyik "olasz" javaslatomra megnyomta, és bejött! Az ajtó kinyílt. Gyorsan kiugrottunk libasorban a már kihűlt motorú buszból. Az ajtó külső oldalán megnyomtuk a gombot és becsukódott az ajtó mögöttünk. Alig indultunk el a tengerpart felé, a sofőr már jött is vissza a vásárlásból. Néhány apróságot szorongatott a kezében még. Beült a járgányba, beindította, majd elrobogott a végállomás felé.
A partra leérve nem nagyon tudtunk gyönyörködni a tájban, mert igen erős szél fújt és hordta a homokot. Szedtünk néhány tengeri csillag csontvázat, de el kellett dobálnunk, révén úgysem tudtuk volna hazahozni. Elég kellemetlen szaga is volt, mindenképpen ki kellett volna főzni. Amilyen rosszul viseltük mi a nem éppen barátságos szelet, a parton homokozó gyerkőcöket éppen annyira nem is érdekelte. A szél miatt egy kicsit hunyorogva, de kilógó derékkal és egy szál pulcsiban vígan túrták a homokot. Nekünk a libabőr futkosott a hideg hátunkon. Már többször láttunk babakocsiban ülő gyerekeket, akik lábán nem volt kiscipő, hanem egy szál zokniban szemlélték a világot. Természetesen a vizet azért megkóstoltuk, hogy mennyire sós. Ha már nem is fürdök meg benne, legalább az ízét érezzem a számban egy kicsit.
Miután kisétáltuk magunkat a parton, elhatároztuk, hogy átmegyünk Howth-ra is, a térkép szerint nem volt túl messze. Egy arra babakocsit tologató hölgyet kérdeztünk meg, hogy milyen busz megy arra. Bármennyire is segítőkész volt, nem tudott érdemben segíteni, így stoppolni kezdtünk. Szerencsénkre egy huszonéves srác felvett minket furgonjával elég rövid időn belül, így nem fagytunk a járdára.
Elég beszédesnek tűnt alkalmi sofőrünk aki elmesélte, hogy tizenketten testvérek, 2 éve 10000 Ír Fontot nyert a lottón és, hogy 10 perce mászott ki a tengerből. Rögtön kirázott a hideg. Néhány szóban ecsetelte, hogy a Dubliniak mennyire fent hordják az orrukat és ennek következtében nem igazán veszik fel a stopposokat.
Körülbelül negyedórás út után megérkeztünk Howth-ra, annak is a kikötői részére. Körbejártuk azt, majd mivel megéheztünk, betértünk egy Beshoff nevű Fish&Chips-be. Már nem emlékszem milyen nevű halat is kértem a sültkrumpli mellé, de nekem ízlett. Sajnos azt a hibát elkövettem, hogy rendeléskor nem szóltam: bizony mi nem szeretjük a sültkrumplit ecettel, és sóba fojtva. Azt tudni kell, hogy közvetlen sütés után is meghintik egy kis sóval. Szóval nem tettünk nagy kárt a krumpliban.
A lakoma után elindultunk tovább a kikötő végén elmenő úton, majd lementünk a tengerpartra. A parton bóklászva érdekesebb köveket kerestünk és kis meglepetésünkre a partra vetett elég jelentős emberi szemét között találtunk 3 golflabdát is. A dagály vethette partra valamikor. A háromból egy tűnt tisztábbnak, így azt kezdtem egy kis homokkal dörzsölve tisztítani. Sikerült szállítható állapotba hozni, így zsebre vágtam. El is hoztam emlékbe.
Az aszfaltos úton tovább haladva felkapaszkodtunk egy dombtetőre. Innen nagyon szép kilátás tárult elénk a kikötőre, és az útikönyvekben is említett "Ireland's Eye" nevű szigetre. Miután kifényképeztük magunkat, elindultunk tovább az aszfaltos úton. Az az igazság, hogy volt egy "Ír sziget" nevű útikönyvünk, de azt előzetes elolvasás nélkül otthon hagytam. Így teljesen véletlenül találtunk rá arra a sziklaösvényre, amire a könyv is utal. Maga az út elég széles volt, körülbelül 3 ember fért el egymás mellett. Időnként összeszűkült egy embernyire. Bal oldalunkon több 10 méteres szakadék alján habzott a tenger. Morajlását elnyomta az erős szél, így nem nagyon tudtuk élvezni azt. Egy kisebb sziklahasadékban megbújni láttunk egy csapat sirályt. Nekik sem volt kedvük tengerre szállni, inkább egymáshoz bújva várták az idő jobbra fordulását. A barátságtalan időnek köszönhetően nem mentünk el a "Baily" nevű világítótoronyhoz. Annyira átfáztunk, inkább úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. Erős hátszelünknek köszönhetően a visszafelé vezető utat viszonylag rövid idő alatt megtettük. A kikötőbe érve egymást melegítve vártuk meg a 32-es buszt.
Megváltás volt elfoglalni emeleti helyünket. Nagyon sajnáljuk, hogy pont aznapra fogtuk ki a legrosszabb időt. Mint kiderült, Howth volt a legszebb hely, ahol a 12 nap alatt jártunk.

immertibi