Írországi információk és élmények - magyarul

Kedves Olvasóm!

Az alábbiakban számolok be, imígyen és szegényesen egy hatnapos írországi társasutazás eseményeiről. Amennyiben bővebb felvilágosítást szeretnél, fordulj bátran a www.paddywagontours.com website-hoz. Meglehetősen szubjektív leszek, mint minden útirajz író, a részleteket pedig, úgymint például történelmi igényesség és földrajzi leírás - nemes egyszerűséggel az útikönyvekre hagyom, melyek száma immáron légió. 2203. augusztus 18. és 23. közé eső hat nap eltöltéséről essék szó tehát:

Első nap:

Reggel nyolckor kellett az adott helyen (Dublinban) jelentkezni a PADDYWAGON feliratú minibuszt keresve. Körülbelül kilenc óra tájt el is indultunk 22-en a világ minden tájáról: Amerika, Új-Zéland, Anglia, Spanyolország, Olaszország és Magyarország, nos természetesen Írország is, mivelhogy vezetőnk, egy tősgyökeres dublini srác: Patrick, a továbbiakban Paddy, hazáját képviselte, beköszöntőjét a következőképp kezdvén: Dublini vagyok és ebből két dolog következik: képtelen vagyok a "th" hangzó helyes, angol kiejtésére és iszonytatóan hadarok. Se egyik, se másik dolgot nem tudom megváltoztatni, ez van, skacok. Happy enough? Happy days! Ami egyúttal azt is jelentette ugyebár, hogy a spanyol pár: Aurora és Xavier, az olasz srác: Gabrielle, és jómagam az elkövetkezendő hat nap idegenvezetéséből pusztán annyit fog megérteni, amennyi jelenlegi angol szókincse, illetőleg amit majd meg privátim hozzáolvas az anyanyelvű útikönyvéből. Erre meg azt is szokták mondani, hogy akkor tanuljunk meg angolul, jó, megtanulunk. Szóval kellő lazasággal belevágtunk az utazásba, ahol még több meglepetés is váratott magára. Úgymint a következő: amibe nincsen beleszólás az a zene. A zene az mindig az, amit Paddy betesz a CD-lejátszójába és kihangosít, alászolgálja, punktum. És nézzenek oda, máris meghallgattunk egy vidám 6 évvel ezelőtti rap-slágert, az Elvesztettem a kabátom címűt "Laszt mi dzsamper" harsogta végestelen-végig a hangszóró, és azt is megkaptuk ígéretként, hogy Paddy garantálja, hogy a hatnapos társasutazás végére tutifix már mi is vidáman kívülről fogjuk harsogni a nagybecsű zeneművet a kiváló rap-énekessel együtt igen-igen magas decibelszámon, ojjé. Ajánlásként egyébként meg hozzáfűzte, hogy fentnevezett szám már annyira rossz, hogy már jó is egyúttal.
Akkor most egy kis gyors kitérő a szituálás végett: a Paddywagon társasutazást tulajdonképpen laza, hátzsákos turistáknak hirdetik, akiknek azért vagy egy picivel több pénzük, vagy pedig kevesebb kalandvágyuk van, mintsem hogy stoppolni kényszerüljenek. Tehát az alapállás az ellazulás. Akik még ez alól kivételt képeznek, azok meg tolerálják a többséget. A kivételt a következőkkel egyetemben képeztem: Egy nagymami egy nagypapival és egy meglehetően különös figura - mindhárman Új-Zélandból. Mi voltunk négyen, akik nem hajnalban érkeztünk haza a szállásra a napi kocsmázás után, és mi voltunk azok is, akik általában egymás társaságában költöttük el reggelinket, lévén amúgy is a korán kelő fajtából faragván.

De ne szaladjunk ennyire előre, még nem estünk túl pár formalitáson! Mert hogy kérem alássan, az nem úgy van ám, hogy csak megyünk, és nem történik semmi, először is: sofőrünk és idegenvezetőnk egy és ugyanazon személy, nyakában egy mikrofonnal, amit alkalomadtán ki és bekapcsolva fülünkbe harsogja az igét. Még legelőször is azt, hogy íme, itt ez a satyó, s felmutatta az írek leprechun sipkáját, ezt mindig az fogja hordani a következő megállóig, aki a legutoljára kényszerül ugyebár felszállni a buszra bármilyen okból is ugye. Kérem, ezek nem vicceltek, még az utolsó nap is hordtuk ki-ki amint megérdemelte, aszerént. Persze örök kivételt képeztek pontosságuk okán némelyek. Ám azért legtöbbünket szép sorban annak rendje és módja szerint kikacagott a derékhad. Jól van, jól van. A feltételek tudomásulvételével egyetemben vígan robogtunk északnak utunkat csak Monasterboice-ban megszakítva, ahol is megtekintettünk egyet a legjobb állapotban fennmaradt keltakeresztes temető és monostorrom-együttesből. Ami itt érdekességként felmerült, az az ábrázolási mód a kelta keresztek domborműves biblia pauperumján: elmesélve jelenetekre szedve Jézus szenvedéstörténete és a megváltás. Pusztán egy apró mozzanatot ragadnék ki: amikor Jézust elfogják a barbár rómaiak élethű viking viseletben, és frizurával ábrázoltatnak. No, igen, akkortájt a mélyreható és részletes történelmi és stílustörténeti ismeret híjával az ellenséget az aktuális és nagyon is valódi ellenség mintájára nemes egyszerűséggel vikingeknek faragták ki. Nagyon kedves mozzanat ez, s nekem pedig az az idős pap bácsi jutott eszembe aki valahol az Alföldön a Mária-ábrázolásokból szervez gyűjteményt: van ott minden: néger, indián, kínai és egyéb Mária és Kisjézus. Elgondolkodtató...

Nos, kitérőnk nem sokáig tartott, egy kis szabad fényképészeti portyázásra szánt idő után már tovább is indultunk hogy Drogheda városában megtekintsük Oliver Plankett szentéletű és mártírhalált halt püspök épen maradt fej-ereklyéjét. 1618 a mártírhalál évszáma, s a fej szédületes módon egyben és nagyon kifejezően, ám azért azt kell, hogy mondjam mégis valahogyan végletekig abszurd módon tekinthető meg egy vitrinben a helyi katedrálisban. Még ezen a napon Belfastba értünk, ami már réges-rég Észak-Írország, azaz nem is igazi Írország, de ennek a fejtegetésére ígéreteimhez híven nem térek ki, szóval Belfast nagyon sajátos hangulatú város. Szokásos belváros, sétálóutcával és egy pompázatos városházával, amit belülről is megtekintettem. Itt csak egy pillanatra időznék el: szokás, hogy a város polgármestereit, akiket egyébkent szigorúan csak egy bizonyos időtartamra választanak meg, és nem újraválaszthatóak - nem bírtam nem szűkebb szülőhazám, gyönyörű szép székesfővárosunk aktualitásaira nem gondolni -, szóval ezek a drága polgármesterek szolgálati idejük lejártával megfestethetik portréjukat, s a stílust ők választhatják meg. Nos, van, aki a korabeli és immáron jelképessé vált, ám 12 kg-t nem jelképesen, a nem igaziból nyomó aranylánccal és ünnepi köntösben festeti le magát. Van aki csak öltönyben üldögél íróasztalánál, s akadt egyetlenegy, aki úgy gondolta, hogy élete párját is megörökítteti a hálás emlékezetű utókor számára, hiszen ő tartotta a frontot otthon, míg ő a város ügyes-bajos dolgaiban eljárt. Szintén figyelemreméltó momentum.

Rendkívül megdöbbentő élményt jelentett számomra a Black Taxi Tour (Fekete Taxi Körutazás). Amiért a hamisíthatatlan angol taxikba hetesével bepréselődtünk és végigjártuk a rázós csatahelyeket, az a következő: a protestánsok és katolikusok megegyeztek abban, hogy a fekete taxikat nem bántják. Ezért, mivel azok szentek és sérthetetlenek, a turisták velük bejárhatják a senkiföldjét, és ők pedig idegenvezetnek. Nos, nem tudom, közületek hányan voltak 1957 és 1989 között Berlinben. Szóval, nekünk van némi fogalmunk egy városon belül létező senkiföldjéről. Elmondhatom, hogy kevés szomorúbb és végletekig érthetetlenebb dologgal találkoztam eddig. Az engem legelborzasztóbb két dolog a következő volt: az egyik, hogy valamilyen érthetetlen okból a közelmúlt véres történelme körülbelül amolyan szocreál festménystílben a házak tűzfalán dokumentáltatik: azaz elég pusztán csak körbesétálni a negyedet, és mindent rögtön megtudsz. Felette rosszul éreztem magam mindenféle asszociációim támadván kis népünk "A vidám élmunkás, a dolgozók dolgozója, aki üti a vasat" c. fejezetéből. A másik pedig: "Az élet él és élni akar" gondolat megtapasztalása: A várost kettészelő magas kőfal, ami még ráadásul több méter magas vashalóval is meg van hosszabbítva a békesség fenntartása céljából, szóval e kőfal mögött, mellett, közvetlen tőszomszédságban apró gyermekhad, amolyan 3-4-5 évesekből vagy hat játszik az utcán a műanyag motorbiciklijével vagy rollerével. Belegondoltam: ha az én gyerekeimnek egy ilyen városban kellene felnőniük - na jó ott kezdődik, hogy édesanyaként nem lakom egy ilyen városban, és ott folytatódik, hogy akkor már nem a tőszomszédságában egy ilyen katonai monstrumnak. Iszonyat.

Az esti szabadfoglalkozás keretében a vidám drágalátos ifjúság meglátogatta az ajánlott kocsmákat, majd igen későn nyugovóra tért. Magam egy 12 fős hálóban már este nyolckor megtettem ugyanezt a látogatás nélkül.

Este lett és reggel, második nap:

Még mindig gyönyörű napsütésben, ám sokkal több szélroham közbeiktatásával meglátogattunk egy regényes várromot, a Ballycastle-t (Dunluce kastély – a szerk.) Képzeljünk el egy tengerparti sziklán egy impozáns ódon ír cifra kastélyromot, amelynek az egyik oldala hiányzik. Az ok: egyik éjjel a vár konyhaszemélyzetének a fele arra ébredt, hogy a konyha tenger felöli része belezuhan a tengerbe, nos, a másik fele pedig nem ébredt fel soha többé. Megint csak levonandó számos tanulság. A nap további kitöltéseként megtekintettük a Giant’s Causeway-t, az óriás által a tengerbe felejtett hatalmas köveket, amire egyes geofizikusok valami ősrégi lávafolyam-magyarázatot adnak, de mi csak higgyünk az ír legendáknak bátoran, annál is inkább, mert a folytatás túlnan, velünk átellenben, Skócia tengerpartjánál szintúgy fellelhető, következesképp az óriás valóban átrohant a tengeren... Semmi kétség... Majd egy legendás, és amolyan Indiana Jones-os féle-fajta függőhídon való átkelés következett. Itt is sikerült életben maradnom, s híja is sok volt, hogy nem másképp történt, de megvolt a feszültség. Viszont nagyon jót üldögéltem egymagamban a széles és gyönyörű szép, vadregényes ír tengerparton a vad szélben. Az este egy új hostelt fedezhettünk fel Londonderrybe érkezvén. A vacsora keretében az Új-Zélandból közénk érkezett nagymaminak és nagypapinak bemutattam szűkebb szülőföldemet. Kedvcsinálóm vetítettképes beszámoló helyett csak és kizárólag prospektusokkal olyan jól sikerült, hogy fel is vették Magyarországot következő úti céljuk közé a listára.

Harmadik nap:

Az idő teljesen elromlott, megjavítani sem sikerült, csak szemerkélt az eső és ha nem, hát lógott a lába egész nap. Délelőtt komor és felette borongós hangulatban Londonderry megtekintése. Újabb szörnyűséges fejezete az újkori ír történelemnek. Nagyon-nagyon és végletekig szomorú ez is. Ugyanúgy a tűzfalakon szocreál stílben képmesélés, ráadásul meg egy kocsmában is, ahol a korabeli fotók a Bloody Sunday-ről. Itt fejeződött be a városnézésünk, a többiek fel is hajtottak egy pohárkával. Én egyáltalán nem voltam kommunikatív állapotban, csak mereven néztem a jó harminc évvel ezelőtti íreket, akik a fényképekről mosolyogtak vissza rám, amolyan "Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról" hangulatban, és meg mit sem sejtettek arról, hogy a következő percben még az életüknek is vége lesz.
Belegondoltam, hogy ha mondjuk a Széna téren létrehoznának egy kávéházat a falain az 56-os forradalom fotódokumentációjával, milyen lenne ott a hangulat. Na, lehet, hogy semmi értelme az állandó hasonlítgatásnak, lévén, hogy minden hasonlat sánta, ám magyar lévén egyetlen kiindulási és vonatkoztatási pontom a hazám és a kultúrám, amiből nőttem. Ez a városrész egyébként egy kamerákkal sűrűn felszerelt, leginkább amolyan katonai őrtoronyhoz hasonló épület mellett terül el, s az idegenvezetőnk azt mondta, hogy minden házban le tudják hallgatni, hogy ki mit beszél. Jó, persze ez lehet, hogy nem nagy etvasz sűrűn beműholdazott kis Földünk történetében, azért nekem megint egy okkal több, hogy soha életemben ne akarjak itt élni. Persze ez lehet, hogy éppen annyira nem érdekel senkit, mint Kern András, aki nem megy moziba többé, mert trükkökkel szédítik... Eltelt a délelőtt, s mi elindultunk, hogy megtekintsünk egy ősi ir pogány szentélyt, majd pedig zuhogó esőben Donegal városát, majd ismét a tengerparton Írország legmagasabb szikláit (700 m), köztük "Az óriás széke és íróasztala" nyerte meg a leginkább a tetszésemet. Az este ismét Londonderryben szálltunk meg. A vacsora igazi Tesco-mirelit-pizza volt, amit kettesben, olasz-magyar koprodukcióban, Gabrielle-vel fogyasztottunk el, megspékelve még egy kis paradicsommal, bazsalikommal és mozarellával, aminek Gabrielle szerint egyáltalán nem volt nemhogy mozarella, de semmilyen íze sem. Nem baj, de ünnepeltünk. Ugyanis erre a napra esett augusztus huszadika. Magyar zászlóm nem lévén velem, egy olasz zászlót tűztünk a pizzába, amit egy kis jóindulattal és elfogultsággal már magyar zászlónak is lehetett nézni.

Este, reggel, negyedik nap:

Sligo városa mellett megtekintettük Yeats sírját, és elolvastuk a maga által költött sírverset („Lovas, vess egy hideg pillantást az életre, a halálra - és lovagolj tovább.”), ami mellé még útikalauzunk is recitált pár sort. Erről sajnos bővebbet nem tudok mondani, mert túl gyorsan mondta és átélés helyett hadart, de úgy, hogy tekintetét nem nyugtatta meg semelyikünkön, hanem azzal is csak száguldozott. Tehát még csak a hangulatát sem kaptam meg, illetve Paddy-et azt igen, ő nagyon büszke volt a teljesítményére. Zuhogó esőben látogattunk el Knock-ba, ahol a XIX. század végén és pontosan augusztus 21-én, amikor mi ott jártunk, megjelent Mária 14 embernek. Azóta hatalmas zarándokhely, és Lourdes-hoz hasonlóan itt is számos csodás, ún. megmagyarázhatatlan gyógyulást regisztrálnak. A környék vásárosokkal telezsúfolva, amik a kegyes zarándokoknak a legelképzelhetetlenebb kegytárgyakat árusítják olykor az egyet fizet - kettőt kap akció keretében, ami igencsak zavaró jelenség. Az estét Westportban töltöttük, itt Gabrielle-vel elhatároztuk, hogy minden pubba bemegyünk, a végén az egyikben ittunk is egy kis hazait, Gabrielle Guinesst, én pedig Cider-t (Bulmers).

Ötödik nap:

Szent Patrick hegyének megmászása várt: 700 méter a tengerszinttől indulva, egy hatalmas felhőben, a legutolsó szakaszon 90 fokos szögben köves hegyi úton. Az egyik részen apró csípős bogárfelhőben másztunk, persze tele lettünk apró piros csípés-kiütésekkel. Gabrielle többször is fel akarta adni, kondi és tüdő híján, lévén a cigarettázós fajtából faragva. Én pedig megmakacsoltam magam, és azt mondtam neki, hogy idefigyelj, nem érdekel , hogy hányszor kell megállnunk, annyiszor, ahányszor, de felmegyünk, értetted? Na, persze ezt még sokszor meg kellett ismételnem az út során, mert belőle több ízben is kibukott az I give up. Nagyon nagy örömömre szolgált, hogy végül is sikerült őt is felcipelni! Két óra volt felfelé és háromnegyed le. Hm. A zarándokok sokan mezítláb vagy térden teszik meg ugyanezt. Nyáron egy nagymamának 10 órába telt, mire fölért. A csapatból csak 5-en teljesítettük a távot, a többiek vagy visszafordultak, vagy neki sem vágtak. A hegy lábánál egy borzasztó emlékmű, azt hiszem, ennél vérfagyasztóbbat még nem gondoltak ki: egy hajó, amin az árbocrudak csontvázak. A Nagy Éhínségre emlékezve, amikor a XIX. század közepén a burgonyavész idején nagyon sok ír éhen halt, vagy kivándorolt Amerikába. Utunk a parton vitt végig: Killarney kikötője, a Connemara Nemzeti Park, a Kylermore Abbey mellett végre elértük Galwayt, utolsó szálláshelyünket. Itt közös vacsora egy étteremben, kivétel a fiatal, különös Új-Zélandból származó David, aki séfnek készül, és ezért elment egy puccos étterembe, hogy kipróbálhassa.

Utolsó nap:

Tulajdonképpen nem történt igazából semmi figyelemre méltó, az egy Clonmacnoise és a tőzegföld látványán kívül. Az előbbi egy szintén nagyon ép állapotban ránk maradt monostor és sírkert kelta keresztekkel és kerek toronnyal, egyébként nagyon impozáns látvány. Még a tőzegangyalt elmesélem. Hazafele keresztben átszeltük az országot a tőzegföldön át. Ebédelni egy kis faluban álltunk meg, ahol a templomban állt egy tőzegangyal szobor. A tőzeg konzervált egy fát, ami egy a két kezében valamit tartó álló angyalalakot formáz, hatalmas szárnyakkal. Megkapó volt a látvány!
A búcsúm a társaságtól igen gyorsra sikeredett a végén, lévén, hogy engem raktak ki először Dublinba érvén a Heuston pályaudvarnál, ahonnan én továbbutaztam haza Corkba.

Ennyit mára Írországból. Aki nem hiszi, hát járjon ill. olvasson utána...