|
|
Hátizsákkal Írországban
Ez a beszámoló azért született, hogy kispénzű, de kalandvágyó fiataloknak
nyújtson segítséget, és esetleg bátorítást egy írországi túrához.
A történet nem is idén júliusban kezdődött, amikor leszállt velünk a gép
Dublinban, hanem két évvel ezelőtt. Zsolt kitalálta, hogy az egyetem
befejezése után nyáron egy nagyot barangoljunk Írországban. No ez sem
légből kapott ötlet volt, hiszen addigra már megfertőződtünk Skóciában a
kelta legendákkal, a vad elhagyatott tájakkal és a zenével. Így az utóbbi
két évben folyamatosan tervezgettünk: beleszerettünk az ír zenébe, ír
kocsmába jártunk, ismerkedtünk az ír történelemmel, faltuk Leon Uris
Szentháromság című könyvét (majd a folytatást is), és az utazás előtt az
útikönyveket. Sok hasonlóságot véltünk felfedezni Magyarországgal - sokan
nevezik egyébként az íreket a "Nyugat magyarjainak". Nagyon jó volt
álmodozni, de még jobb volt ott lenni - nem ért minket csalódás.
Mi három és fél hétig voltunk úton, stoppoltunk, sátraztunk, igyekeztünk
sok száraz kaját vinni - így sikerült naponta kettőnknek összesen 20-25
fontra mérsékelni a kiadásokat. Pedig egy jó kis sört vagy Bulmerst
sohasem tagadtunk meg magunktól! Bár meg kell hagyni, az időjárással
szerencsénk volt, az esős napok számának emelkedésével a költségek is
emelkedtek volna. Mi csak egyszer kényszerültünk B&B-be, mert nagyon
eláztunk, és hiába vártunk öt percet, de még tízet is, az ír időjárás nem
fordult jobbra (egy kedves szólás szerint, mely az ír időjárás
változatosságára utal, ha nem vagy megelégedve az ír idővel várj öt
percet).
Kempingezés
Írországban meglepően olcsóak a kempingek, két személyre egy kis sátorral
éjszakánként 8-9 fontba került (néhány helyen a zuhanyozásért külön kell
zsetont váltani, 50-60 pennyért). Dublintól délre a DART Shankill nevű
megállójától nem messze fekvő kempingben vertük először ír földre a
sátrunkat, miután az Ír Gulyás útmutatása szerint beverekedtük magunkat a
reptérről a városba a DART-hoz, onnét tovább már egyszerű volt. Ezt a
helyet mindenkinek ajánljuk, mert a város könnyen és gyorsan elérhető
innen.
A kempingek általában nem különösebben igényesek, de például gázpalackot,
egyszerűbb kiegészítő felszerelést majdnem mindenütt kapni. Egy idő után
viszont rájöttünk, hogy a Youth Hostelekhez kapcsolódó kempingekben van
közös főzőhelyiség - ingyen! - ami minden este, de főleg esős időben
kellemes beszélgetések helyszíne lehet. Itt a társaság is többnyire
fiatalokból állt, oldottabb volt a légkör, mint a "rendes kempingekben".
Mi kettő ilyen helyen voltunk: Dingle-től keletre 1.5 km-re, és Doolinban
az Aille River Hostel-ben. Ez utóbbit különösen megszerettük, nagyon
barátságos volt, így erről most részletesebben is megemlékezem. Esténként
teát iszogattunk a karosszékben a kandalló előtt, (ami persze nyáron nem
üzemelt), beszélgettünk más országok fiaival. Azt hiszem életemben nem
ittam még annyi teát mint Írországban, ami amellett, hogy szinte
szertartássá vált, jó sok tejjel még az éhségünk csillapítására is bevált.
Játékokat is találtunk, de bevallom miután Zsolt háromszor egymás után
elvert malomban én inkább elvonultam olvasni, ő meg naplót írni. A hostel
mellett biciklit lehetett kölcsönözni fejenként 6 fontért, amivel a Burren
nagyszerűen felfedezhető (lásd az Ír Gulyás egy korábbi beszámolóját a
környékről).
Vadkempigezni igazából nem könnyű, mivel minden talpalatnyi hely be van
kerítve, a tulajdonost meg a legritkábban sikerül könnyen előhalászni
(illik engedélyt kérni). Ezen kívül a legtöbb helyen állatok is
legelésznek, és elég kellemetlen arra ébredni, hogy a birkák körbelegelik
a sátrat (erre is volt példa). Valójában csak Connemara-ban a tőzegláp
közepén tudtunk egyszerűen vadkempingezni, aminél elhagyatottabb helyet
nehéz elképzelni. Ez rettentően romantikus, kivéve, ha valaki fél a lápi
szellemektől!
Végezetül még egy tipp: Glendalough-nál (Wicklow Mountains) 2 fontért
megengedi egy helyi gazda, hogy a földjén felverd a sátradat, a patak
partján, gyönyörű rálátással a völgyre és a magas toronyra. A hely az út
bal oldalán még a szerzetesi város előtt található.
Stoppolás
Az utunk nagy részét stoppal tettük meg, de hosszabb távra néhányszor
buszra szálltunk, ami relatíve nem is olyan drága. A rövid szakaszok
viszont egy útvonalon belül majdnem annyiba kerülnek, mint a teljes út.
Arról nem is beszélve, hogy stoppolás közben mennyi kaland érheti az
embert - szerencsére általában kellemesek -, és a helyiekkel is így a
legkönnyebb ismerkedni.
Stoppolni általában nem nehéz Írországban, nagyon készségesek az emberek,
különösen kisebb helyeken (mint más országokban is). Mi legtöbbször
maximum 20-30 percet vártunk egy stoppra, egyszer kellett csak feladni, és
busszal menni tovább. A legjobb hét közben stoppolni, az emberek munkából
jövet-menet szívesen felvesznek, beszélgetnek - nem csak az időjárásról -,
ajánlanak egy szép helyet, egy jó pub-ot, megdicsérik pocsék angoltudásod,
és örülnek, amikor elmeséled, hogy milyen szép helyeken jártál, és milyen
jól érzed magad. Viszont azt tapasztaltuk, hogy nagyobb ünnepekkor, hosszú
hétvégéken tele vannak az utak alkalmi vezetőkkel, akik nem igazán
szeretik a stopposokat. Ilyenkor szinte reménytelen vállalkozás.
Írországban - különösen a városoktól távol - az emberek nagyon
barátságosak, egy ápoltan kinéző fiú-lány párost, ha jó helyen stoppolnak,
biztosan felvesznek. Kivétel erősíti a szabályt… Jó hely az, ahol a kocsi
vezetője már messziről lát téged, biztonságosan meg tud állni, és az sem
árt, ha kiírod nagy betűkkel az úticélt. Vigasztaljon, hogy kővé dermedt,
illetve megfagyott stopposokat sehol sem láttunk.
Stoppolás során számos jó ötletet lehet szerezni. Így kaptuk például azt a
fülest is, hogy a Ring of Kerry helyett inkább a jóval kevésbé propagált
Dingle félszigetet barangoljuk be, mert ez amellett, hogy kevesebb a
turista rövidebb is, így egy-egy szép helyen többet lehet elidőzni. Jó
ötlet volt, tényleg gyönyörű - bár nem mondom, hogy turista-mentes vidék,
de legalább a minket olyan nagyon irritáló elhízott (nem
mintha az elhízott emberekkel bármi gond lenne - az elhízott szerkesztő
megjegyzése), ír gyökereiket kutató
hangos amerikai turistákból kevesebb jutott oda.
Egyik kedvenc történetünk is stoppolás közben esett meg, Galwayben: szinte
még el sem kezdtünk stoppolni, mikor megállt mellettünk egy mikrobusz,
hogy merre megyünk, mert o szívesen elvinne. Csak előtte ugorjunk be a
házához, mert néhány bútort kéne a kisbuszba bepakolni. Rábólintottunk, és
már mentünk is. A házánál már várt két francia barátja, akik egy kukkot
sem beszéltek angolul, ahogy mi sem franciául. A tulaj miután elmondta,
mit kell berakodni más dolog után nézett, így francia-magyar
koprodukcióban próbáltuk betuszkolni a bútorokat. Rengeteget nevettünk,
vagy háromszor kellett ki- és bepakolni, mire minden - mi is - befértünk.
Ezek után jótevőnk ígéretéhez híven elvitt Connemarába, egy gyönyörű
völgybe - bár másfelé mentek volna, de végül is az általunk kért útvonalat
választotta. Elmesélte melyik itt a kedvenc hegye, rögtönzött ír
nyelvleckét tartott, majd búcsúzóul még egy turistatérképet is a kezünkbe
nyomott.
Reméljük beszámolónk kedvcsinálónak jó volt, és néhány használható ötletet
is lehet belőle nyerni.
Demeter Panka és Szigeti Zsolt |