Írországi információk és élmények - magyarul

Croagh Patrick

Szent Patrick az írek elsőszámú védőszentje, akit a legenda szerint ír kalózok 400 körül, mint rabszolgát hurcoltak a szigetre. 6 évvel később megszökött, Isten szolgálatába állt, és 431-ben, mint keresztény hittérítő tért vissza az ír szigetre. Jó munkát végezhetett, az írek nagy része ma is hívő katolikus. Dublinban ez természetesen kevésbe érezhető, lévén igazi kavargó, sokszínű nagyváros – még ha nincs is több millió lakosa. „Vidéken” valószínűleg még ma is szigorú katolikus erkölcsök szerint nevelik a gyerekeket. Hogy ezt nem csak gondoljuk, de láttuk is, íme egy történet.

Utunk során a Dingle félszigeten egy kedves hentes ember vett fel minket, aki munkaidejének végeztével épp öregfiúk focimeccsre igyekezett, de még egy jótétemény belefért az idejébe. A szokásos tájékozódó kérdések után – honnét jöttünk, hová megyünk, tetszik-e Írország – megkérdezte, hogy házasok vagyunk-e. Mondtuk, hogy még nem. Ekkor következett az a meglepő kérdés, amire 26 éves létemre csak fülem tövéig való elpirulással tudtam válaszolni: „And do you sleep together?”. Zsoltnak helyén volt az esze, teljes természetességgel válaszolta: „Yes, sometimes”. Ezután kedves hentesünk erkölcsi prédikációt tartott nekünk, és sajnálatát fejezte ki, hogy bizony-bizony már itt Írországban is sokan élnek ilyen bűnben, főleg a nagyvárosokban, Dublin pedig maga a fertő. Bezzeg az ő idejében...

(Ezért is jó stoppolni. A több mint 3 hetes útnak ez is egy meghatározó élménye lett, amire nem számítottunk, nem vártuk, hogy végre meglássuk-megfogjuk-átéljük, mégis spontánul megtörtént velünk.)

No, de visszakanyarodva Szent Patrickhoz, azt biztosan sokan tudják, hogy valamikor márciusban van az ő napja, amikor egész Dublin zöldbe öltözik, mindenki vidám, és az átlagnál is több sör fogy. De arról valószínűleg kevesebben tudnak, hogy minden évben július utolsó vasárnapján több ezer ember zarándokol fel a Murrisk-félszigeten – ez Írország nyugati partvidékén, Connemarától északra található – magasodó Patrick-hegy csúcsára, hogy így nyerjenek bűnbocsánatot. A legenda tanúsága szerint Szent Patrick 440-ben a húsvét előtti böjt 40 napját ezen a hegyen töltötte el. Fekete madarak képében démonok kísértették, de a kiállt próba után bizonyosságot kapott, hogy az írek katolikus hitüket soha nem fogják elveszíteni. Ugyancsak neki tulajdonítják azt a legendát is, miszerint a kígyók és más szörnyek a prédikációja hatására erről a hegyről vetették alá magukat a mélybe, és azóta sem tértek vissza a szigetre.

Idén július 29-re esett ez a nap, szándékosan úgy terveztük meg az utunkat, hogy a zarándoklaton ott lehessünk. Előző nap még Connamarában voltunk, onnét akartunk átstoppolni. Méghozzá a Leenaunból Luisburghba vezető úton – mivel az Ír Gulyás szerint itt érdekesebb, vadabb a táj, mint a Westportba vezető főúton. És milyen igazuk volt! Már igencsak délutánra járt az idő, egy órája ácsorogtunk az út mellett, ahol 5 percenként ment el egy autó, de azok sem akartak felvenni minket. Épp szedelőzködtünk, hogy mégiscsak átmegyünk a westporti főútra stoppolni, mikor megállt mellettünk egy furcsa páros: egy Írországban élő katolikus angol férfi, és buddhista japán barátnője, akik kizárólag reneszánsz zenét hallgattak a kocsiban. Hamar kiderült, hogy ők is a másnapi zarándoklatra igyekeznek, de ma még a környéken egy B&B-t keresnének. Felajánlották, hogy menjünk velük, majd mi is ott sátrazunk valahol, és holnap reggel korán elvisznek a hegy lábához. Mivel ez tűnt a legbiztosabb megoldásnak ahhoz, hogy a zarándoklaton ott legyünk, meg szimpatikusak is voltak újdonsült ismerőseink, így elindultunk velük B&B-t vadászni. Csakhogy ezen az útvonalon nem sok szállás van, a Croagh Patrickhoz közelebb lévők meg valószínűleg már rég tele voltak. A Doo –Lough Pass bejáratánál azután észrevettünk egy pici táblát, mely a jobbra letérő úton B&B-t jelzett. Gyönyörű völgyben autóztunk tovább, a turistatérképről már le is mentünk, de a B&B még sehol. Kb. 15 km után egy a térkép által nem is jelölt faluban rátaláltunk a szállásukra, és a kocsmával szemben a birkakakás mezőn mi is leverhettük a sátrunkat. „We are in the middle of nowhere”- állapították meg ismerőseink. Még felmásztunk egy dombra, ahonnét pont ráláttunk a Croagh Patrickra, majd a helyi pubban bedöntöttük szokásos Bulmers-ünket.

Másnap kivételesen korán keltünk, és sikerült gyorsan összepakolnunk, hiszen 8-ra jöttek értünk előző napi ismerőseink. Tapasztalataik szerint érdemes korán indulni, és az „igazi” zarándoklókkal menetelni, mert később egyre több lesz a kíváncsi turista. Ezt mi is megerősíthetjük, de ne ugorjunk előre.

Nagyon csúnya ködös volt a reggel, kitartóan esett, épphogy az orrunkig láttunk csak el. De talán jobb is volt, hogy nem láttuk hova kell felmászni. Murriskban a Campbell’s Pub mögött létesített óriási parkolóból indultunk, a zarándokút elejét pedig a Szent szobra jelezte, amit az emberek többször megkerültek, miközben imádkoztak. Mi is elmondtunk egy imát, és hálát adtunk azért, hogy itt lehetünk Írországban, és utunk során nem történt semmi baj. Az úton  megrökönyödésünkre egy csomóan – bőrig ázva, félig megfagyva, de mégis mosolyogva – már visszafelé jöttek. Ők már 6 előtt úton lehettek, hogy az első, a hegy tetején megtartott szentmisén részt vehessenek. A misét a régi rítus szerint, reggel 8-tól 15 óráig szinte folyamatosan celebrálják. Az út felfelé rendesen kb. 2, lefelé 1-1,5 óra. Mi másfél óra alatt felszaggattunk – így sietve legalább nem fáztunk -, végig felhőben menetelve, az esőkabát és vízhatlan nadrág ellenére alsóneműig vizesen. Nem sokat beszélgettünk sem mi sem mások, csak néhányszor bátorítóan egymásra mosolyogtunk: nem vagy egyedül, én is fázom és vizes vagyok, már nincs sok hátra. Láttunk néhány embert, akik mezítláb mentek végig, talpuk sebes volt, de nem látszott rajtuk a fájdalom. Nem volt ritka a 60 éven felüli idős ember sem, aki majd minden évben itt van, zakóban és esernyővel a kezében menetel – minden évben egy kicsit lassabban – mintha csak templomba menne. A Máltai Szeretetszolgálatnak és a hegyimentőknek néha bizony segíteni kellett levinni az idős és beteg zarándoklókat, de érdekes módon a tetejéig sikerült még eljutniuk. A legkegyetlenebb szakasz közvetlen a teteje előtti, ez leginkább egy jól szituált kőbányához hasonlít, meredek, nagyon nehéz terep. Különösen mezítláb...

Nagyon sok család is menetelt együtt, apuka vonszolta a két-három sokszor egészen pici gyerkőcöt, akiktől szintén egy pisszenést sem lehetett hallani. Ezeknek a gyerekeknek teljesen természetes, hogy minden évben elzarándokolnak ide, a vallás hozzátartozik az életükhöz. Ezek a rítusok, valamiféle támpontokat is jelentenek az élet útvesztőiben, és éreztetik velük, hogy egy közösséghez tartoznak. Az életet talán azzal is teszi boldogabbá a hit, hogy leegyszerűsíti azt. Ezek az emberek hisznek abban, hogy bűnbocsánatot nyernek a hegy tetején, és tiszta lélekkel könnyedebb léptekkel jönnek le. Minket nem neveltek vallásosan, de hiszünk, mégha nem is járunk túl gyakran templomba, és ezen a napon nagyon jó érzés volt a zarándoklók tömegéhez tartozni. Állítólag több, mint húszezren voltunk.

Visszafelé gyönyörű meglepetésben volt részünk, kitisztult az ég, sütött a nap, csak a hegy tetején trónolt makacsul egy felhő. Láttuk, ahogy megannyi hangyaként másznak az emberek a hegycsúcs előtti meredek oldalon, és mesés volt a kilátás a tőzegvidékre és az előttünk elterülő ezer apró szigettel tarkított Clew Bay-re. Leérve az emberek többsége a kocsma felé vette útját, hogy szomját csillapítsa. De jól is van ez így, aznap már megadták ami az Istené.