Írországi információk és élmények - magyarul |
|
Az első és egyben legbrutálisabb dolog a közlekedés volt, minő meglepetés,
a balra tartással. Ott kezdődött, hogy Moni és Levente kijöttek a
reptérre kocsival, beültünk, ekkor elénk vágott egy másik autó. Férjem a
sablonszöveggel: Ehhh, szőke nő. Mire én: - Khmmm, izé... NEM Ő VEZET,
hanem mellette a pasi... Kakuc felfordul, úgy röhög... További autó-élmények: az én drágám rendszeresen egyesbe rakta vissza hármas helyett, én meg majdnem kirepültem a szélvédőn, akkorát rántott... Hogy miért, nem tudni, talán a teljes tükörszimmetria hiánya zavarta meg - nem könnyű úgy vezetni egy autót, hogy a vezérlőszerkezetek (meg a KRESZ) csak részlegesen tükörkép, részlegesen meg változatlan… ("Nyisd má ki a csomagtartót!" "-Nyitnám én, de hol a p.-ban van a gomb?") Tipikus párbeszédek: - Most fordulj jobbra. Nagyívben. B+, MONDOM NAGYÍVBEN!!! Később: - (rémülten): B+, kicsim, jó oldalon megyek??? - (Én, még rémültebben): B+, NEEEEEM! Az ember egy fél percre belemélyed a térképbe, erre máris a jobboldalon kolbászolsz!!! (A bérelt autónk egy majdnem vadiúj Ford Focus volt, kábé 2500 kilométerrel vagy nemtommivel, ez érdekes kérdés, hogy mikor mi van km-ben vagy mérföldben megadva. Délen a távolságok km-ben, a sebességkorlátozás mph-ban, északon minden a fura mértékegységekben. Ezek után ha valaki megmondja, az autó távolságszámlálója miben mér, bónuszt kap). Közbevetőleg, poén. Felszállt a repülő Frankfurtban, erre az én - egyébként átlagon felül művelt férjem, rövidzárlattal az agyában -: Ez melyik folyó, a Rajna? (Miközben még a reptéren is ott világított méteres betűkkel a város neve: Frankfurt am Main) Aztán úgy-ahogy bejártuk Dublint (szép, tipikusan angol - vagy ír? -) meg még egy-két szépséget, este egy gyönyörű, zöld tőzeges-hangás hegyvidéket mutattak nekünk Moniék, végül harmadnap felfordultunk, mármint Észak-Írországba, a már említett türkizmetál Focussal. A határátlépést onnan vettük észre, hogy a távolságokat elkezdték a táblák yardban megadni, valamint az elsőbbségadás kötelező táblákba "Yield" helyett "Give way" volt beírva. Más jele nem volt annak, hogy már Északon vagyunk. Az útvonalak jelzései (falvak, városok, turista-nevezetességek) mindkét országban egyaránt szinte hiányoznak, ha valahova el akarsz jutni, kérdezd meg az utca emberét. Majd ő megmondja jól, hogy hány mérföld meg yard után kell befordulni! Megjegyzem, Dublinból kijutni másfél órás lidércnyomás volt, férj fejest a mélyvízbe a jobbos autóban, én meg benavigáltam először a belvárosba, ezt követően pedig a kikötőbe. Pedig csak a Belfast táblákat követtük. Amíg voltak... Szegénykémnek az első percben taplóvá száradt a szája az idegességtől, víz meg csak a csomagtartóban ("Nehogy hátramássz, a kva életbe, inkább figyelj, hogy merre menjek!"), később, amikor már az autópályán voltunk, megitattam ("-Áááááhmm, úgy kellett ez a korty víz, mint egy falat kenyér"), onnantól kezdve rend volt. A természeti stb. szépségekről most nem regélek, álljon itt annyi, hogy gyönyörű, és akár megkapja a férjem az állást, akár nem, volt egy nagyon-nagyon szép hetünk. Ráadásul túl is éltük, a jobboldalon eltöltött pillanatok ellenére! A fő cél ugye Craigavon volt, ami a térkép szerint Lurgan és Portadown között fekszik, a valóságban alighanem sehol, legalábbis mi kábé a harmadik fel-alá ingázás (a két említett város között) után megálltunk egy bevásárlóközpontnál, és megkérdeztük, merre van Craigavon városközpont. "Itt állunk éppen" volt a válasz, amitől nem lettünk sokkal okosabbak, tekintve, hogy egy város nem állhat egy - mégoly nagy - bevásárlóközpontból... A szállodának nevezett nemistudommiben is aziránt érdeklődtünk a recepción, hogy hol van a város, hol laknak emberek, hol van iskola, satöbbi. A recepciós csodálkozott, "Csak nem ide akarnak költözni???" Mondtam neki, hogy lehet, feltéve, ha megtaláljuk! Később persze meglett, hihetetlenül angol kinézetű kis lakóparkokkal, takaros kis házikókkal, a mennyiségük még mindig gyanúsan kevés volt ugyan, de legalább már látszott, hogy mégsem kísértetvárosba érkeztünk... A Ford márkakereskedést mindenesetre megtaláltuk, az árakat lecsekkoltuk, elájultunk rajtuk, de megnyugodtuk, hogy Focust ott sem kell nélkülöznünk... Állásinterjú Bakker, az a cég... Üvegpalota, cég-logó a szőnyegen, minden rigyeg-ragyog, két lány a recepción (akik kávéval-teával kínáltak, amíg a férjemet vallatták). Nincsenek szavak. Pár labort én is láttam - ezek után a jelenlegi munkahelyemre visszajönni legalábbi érdekes érzés volt. Mint a Nyócker és a Gellérthegy. Vagy még olyanabb. Eredményhirdetés viszont még nincs, mint többen is mondták, csak szakmai interjú volt, az alkudozásra akkor kerül sor, ha úgy döntenek, hogy kell nekik a férjem. Azért már igazán röföghetnének valamit, kezdek aggódni (3,5 hét telt el azóta). Benyomások Nagyon kedves emberek! Amikor a bevásárlóközpont előtt megkérdeztünk egy helybelit, hogy tud-e valami szállodát errefelé, lelkesen elmagyarázta, hogy hol merre menjünk, mi megköszöntük és beültünk a kocsiba (Kuplung, rükverc -balkézzel-, kézifék), rohan ám a kis pocakos pasi, hogy jaj, még ne menjünk, majd ő elénk megy, és mi csak kövessük. Abszolút nem arra volt dolga, de azért odavezetett minket. A pénztárosnő a Tesco-ban is beszédbe elegyedett velünk, amikor kanalat kerestem a jégkrémhez, mondta, hogy vegyek hármat, beszáll :-) Na, ilyesmi Németországban elképzelhetetlen, az tuti. Aranyos volt. Nem tudom, hosszútávon hogy viselném. Könnyen lehet, hogy jól. Mint ahogy a németek kissé távolságtartó kedvességét is. Gyönyörű időnk volt, esőt csak Dublinban láttunk :-)) Miközben itt Freiburgban az évszázad jégesője elverte a termést, még másnap is bokáig ért a jég az erdőben. Júliusban. Azt azért sokan mondták, hogy ez igen szokatlan időjárás, legtöbbször esik. Mázlink volt. |