|
|
Alien a pult mögött
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Május van, túlságosan meleg, ahhoz, hogy élvezni tudjam a jó időt – na,
ilyet sem írtam még le Írországban. Már több mint egy hete csak elvétve,
éjjel esik, napközben párás meleg van, lehet izzadni, lesült orral
mászkálni, tengerpartozni. Az idő csodás hatással van/volt a növényeimre,
már nyiladoznak a Húsvét környékén vett virágok. Ezeket becserepezve
szétraktam a hátsó, a konyhaajtó előtti lebetonozott kis placcra, és
kineveztem a helyet terasznak, ahová ki lehet ülni, ahol fogadni lehet a
sűrűn átlátogató szomszéd macskákat: Hubbub-ot, Bubbles-t és Louis-t (utóbbi
egy francia nőé, aki semmire sem becsüli, a macska a környék barátságosabb
házait látogatja, többek között a miénket, ahol David, a skót lakótárs és én
fogadjuk nagy szeretettel).
Folynak a Magyar Fesztivál rendezvényei. Lehet izgulni, és körmöt rágni,
lesz-e elég érdeklődő. A nyitó ünnepi mise nagy sikerű volt, két érdekes
történet is megesett: a mise során a pap felemlegette a rendezvényeket, a
magyarokat, kvázi megáldotta a fesztivált, és imádkozott a sikerért. Mind
később megtudtam, 56-os, az USA-ba kivándorolt magyarok egy csoportja tévedt
be a St. Mary’s Pro-Cathedral-ba, imádkozni, s megdöbbenve hallották, hogy a
magyarokat emlegetik. Ugyanígy meghökkent az a hölgy is, aki az elhagyott
táskáját ment vissza megkeresni a templomba, amikor meghallotta, hogy
országunkat emlegetik. Szeretem az ilyen kis véletleneket, felemelik az
ember lelkét. Kevésbé tetszett az orgonista játéka, aki – nyilván merő
lelkesedésből, de igen szabad értelmezésben -, a mise végeztével előadta a
magyar himnuszt. Alig ismertünk rá, s kissé zavartan álltam végig, hiába
várva az ismerős ütemeket, hogy majd pironkodás nélkül mehessek ki a
templomból, ne mondja senki, nézd a bunkót, kimegy a himnusz közepén… Kínos
volt! Amúgy a papot dicséret illeti az igen szép, megható beszédért.
Remélem, az orgonakoncert is sikeres lesz, alig várom már.
A megnyitó fogadás – mint számomra minden hasonló rendezvény – szemnyitogató
élmény volt. Fogadás a követségen, avagy hogyan tömörüljünk a svédasztal
köré. A népek egyik kezükben a kicsike tányérkát (célzás?) egyensúlyozták,
rajta a „töltött kápival”, másik kezükben evőeszköz, szalvéta, s valahol,
egy falperem/fűtőtest tetején a félig üres borospoharuk. Rövid, de lelkes
társalgást folytattam egy magyar művésszel arról, hogy milyen kár, hogy
nincs a magyaroknak valami kulturáltabban elfogyasztható eledele, amit „finger
food-ként” el lehet sütni ilyenkor. Az ablakpárkányon ültünk, s a morzsákat
számoltan a ruháján, miközben arra gondoltam, ne vadásszak le magam is egy
tányérkát. (Közben azon morfondíroztam, szóba hozzam-e korábbi megjegyzését,
miszerint Dublinban nincs elég galéria, nincs „művészélet”. A Yellow Pages-t
felütve – mert e témában sem vagyok járatos – hamarjában egy oldalnyi art
gallery-t találtam. Lehet, hogy csak őt és műveit nem akarták befogadni
sehol, hm??? Csitt, Rumpf, nem szabad rosszmájúskodni.) Ha más szidja
Dublint, (vagy Magyarországot) okkal, ok nélkül, akkor megsértődöm, CSAK
nekem szabad kritizálni, a mások elfogult/rossz véleménye bosszant. Nem
magyarázkodom, így érzek, és kész! Inkább még egy pohár finom fehérbor
mellett döntöttem, amit az általam magyarnak nézett ír pincér töltött ki
(nem volt valami bőkezű vele, de hát…) Most jutott eszembe, hogy
megnézhettem volna, van-e somlói galuska, mert az múltkor is finom volt… De
a nagy izgalomban elfelejtettem. Futkostam, és izgultam. Sosem tudok
hűvösen, higgadtan intézkedni, főleg akkor nem, ha a követségi titkárnő
semmibe veszi a kéréseket, amiket az előadótól közvetítettem. Valahányszor
találkozom ezzel a nővel, az az érzésem támad, hogy lenéz bennünket, kis
földi halandókat, akik a követség falain kívül keresnek boldogulást. Amúgy a
hölgy ír. Bár ahogy beszél, szerintem angolnak is elmehetne… Lynn, a
követségi sárkány, hehe.
A fogadás alatt titkárnőt játszottam egy előadó mellett, aki a magyar
koronáról, és annak a történelemben, a magyar lelkületben betöltött
szerepéről tartott előadást, amely kissé hosszúra nyúlt, de igen érdekes
volt. Ki hitte volna, hogy a korona szentségét még a Tanácsköztársaság
idején is elismerték? A megrendelt diák az utolsó percben érkeztek meg, de
lélegzetelállítóan szépen mutatott az aranyszínű, ékköves korona a fekete
háttéren. Remélem, a diákat majd egyszer alaposabban is megnézhetjük, ha már
beszereztük őket, az eladó csak végigfutott az legtöbbjén.
Következő írás |