Írországi információk és élmények - magyarul
Alien – a homemaker
- avagy egy feleség sirámai Írországból -
Május 6.
Így megy minden kedd estém 9. hete már: az egész napos sütés után valami
gyors vacsora összeütése, majd ügetés fejtágításra. A fejtágítást
többé-kevésbé érdeklődve végigülöm (ma az IT volt a téma), majd 10 után
haza. Gyorsan megcsinálni még azt, ami kimaradt: marcipán méheket a
virágalakú piskótákra, esetleg számlanyomtatás, sütemények bepakolása,
közben pohár bor elszopogatása, míg a ház ura laptop mögül tévét néz, és
Jack Dee-t hallgatva nevetgél.
Hétvégén, és ma is nagyszerű idő volt, szinte nyári meleg, amikor hétfő este
hazajöttünk Dingle-ből, meg kellett locsolnom az udvaron lévő virágok
némelyikét. Ráadásul olyan sűrű párafelhő (sea haar) jött a tenger felől,
hogy azt hittük, valahol nagy tűz van. Beborította a főutat, a partot, de
ahogy felfelé jöttünk a dombon, hamar kikerültünk belőle. Furcsa volt e
ragyogó nyári napon felhőben látni Bray Head-et.
Majd ha elutazunk, berakom a virágaimat az árnyékba, és megkérem Trisht,
nézzen rájuk. Elvállalta, hogy hetente egyszer néz a lakásra, és a virágokat
is meglocsolja és megveszi a hétvégi újságot. Nem is tudom, mihez kezdenénk,
ha nem vállalta volna el. A postát majd talán szüneteltetjük (csekély
összegért lehet kérni, hogy ne hozzák ki, hanem tartsák a postai elosztóban,
míg visszajövünk), némelyik lámpát időzítőre kapcsoljuk, így néha lesz
villanyfény a lakásban, ki- és bekapcs, mintha itthon lennénk.
Dingle nagyszerű volt, noha elég kurtára terveztük a látogatást. Jóformán
csak enni mentünk. V. abban a kellemes B and B-ben foglalt szállást (www.greenmounthouse.ie),
ahol Zsoltékkal lakott februárban, valamint elmentünk az Ashe’s vendéglőbe,
és a Murphy’s fagylaltozóba. Ó, persze, sétáltunk is a városkában, a
tengerparton megszabadultam a babonából csuklómra kötött szalagtól (alig 11
hónap után) valamint megnéztük (volna) Annascaul-ban a South Pole Inn-t, ha
nem lett volna előtte egy hatalmas kamionon egy hatalmas színpaddal,
valamint több száz ember, elállva az autóforgalom útját. Alig bírtunk
megfordulni a kocsival. Éppen lóvásár folyt, és hosszú hétvégi hejehuja.
Majd, valamikor télen, megint jövünk, amikor csend lesz, s nem a turisták
jelentik a látogatóközönség jelentős részét.
Tom Crean-ről lehet olvasni a Wikipédián, számomra egy igazi hős. Nagyon meg
akartam nézni egykori kocsmáját, amiben ma múzeum is van, de a tömeg
elijesztett minket. Kedvenc képem róla, amint a hajón, vállán több szánhúzó
kutya kölyökkel a fényképezőgépbe néz. Pár éve volt egy remek kiállítás a
Collins’ Barracks-ban, Endurance címmel, arról a híres, kudarcba fulladt
Déli-sarki túráról, amit Shackleton-nal járt végig. Ahol rengeteg fotó és
ötletes elhelyezés során tudhattuk meg, miket álltak ki a felfedezők, köztük
ő is. Főleg szerénysége miatt kedvenc hősöm. Még közvetlen környezetében sem
verte nagydobra, miken ment keresztül.
Kilátás a Dingle öbölre
* * *
Az egyik fő úticél, a Murphy’s fagylaltozóban megvettük nagy
fagylaltozás-kávézás közben a könyvüket, most jelent meg. Amikor a másnap
délelőtti kávézás közben észrevettem, hogy a tulajdonosok egyike ott van a
pult mögött, gyorsan elmentem a könyvért (a kocsi csomagtartójában,
becsomagolva volt már), és közben V. megkérte, hogy maradjon még, és
dedikálja nekem. Nagyon rendes volt, odaült az asztalunkhoz, beszélgetni
kezdtünk. Mindenről. Minőségről, árakról, mit jelent fenntartani egy ilyen
helyet, Killarney vagy Dingle a turistásabb hely, melyik hoz nagyobb
forgalmat. V. megemlítette, hogy sütök, mire a pasi, hogy nincs jelenleg
cukrászuk, a felesége szokott sütni, de két kisgyerek mellett már nem ér rá,
nem találnak embert, van üresedés, nézzem meg, már most reggel üres a
süteményespult. Simán lecsaphattam volna az állásra, ha megint alkalmazott
szerettem volna lenni. Esetleg nyárra? Utána valahogyan szóba kerültek a
mézeskalács házak, és felcsillant a szeme, hogy esetleg erre szeptemberben,
amikor vége a nyári szezonnak, visszatérnénk-e erre a témára, mert Karácsony
körül megpróbálnának ilyesmit árusítani. Ígérni nem ígér semmit, de térjünk
vissza rá.
Hú.
Szóba került az is, hogy sajátbusiness, és márciustól kiléptem a
munkahelyemről, kérdezte, hol voltam. Mondtam, hol, kiderült, járt ott,
tetszett neki az eldugott udvar, a hely. Hová szállítok még? Tarte Tatin.
Ismerte. Meséltem, a Dun Laoghaire-ben lévő bolt up for rent, nem megy a
bolt, félreeső helyen van. Szóba került, mennyire másképpen működik a
turistásnak tartott Killarney-ban lévő boltjuk, és a Dingle-beli. Mennyire
megtévesztő lehet a „prime location” címke, amit az estate agent bök rá
minden megüresedett üzlethelyiségre. A Tarte Tatin-t is ismerte, Kate-et is.
Onnan kezdve V. szerint már 100 %-osan komolyan vett, és szerinte onnantól
kezdve lett business-szaga a beszélgetésünknek.
Tralee-ig vigyorogtam a kocsiban. Főleg azért, mert a félórás beszélgetés
után gondos ajánlást írt a könyvbe, és mondta, őt keressem meg a mézeskalács
házak ügyében. Elképzelhető, hogy egy vadidegen ember, néhány kissé
homályos, mobiltelefonnal ellőtt kép, két kávézó neve, és egy kontaktnév
alapján komolyan vett? Örülnék, ha ebből lenne valami. Majd elirányítom a
weboldalra, ha elkészül, oda rakok fel képeket, ha kell, küldök mintaházat,
hópelyheket, hóembert. Bármit!
Május 7.
Pontosan a gatyakorc magasságában kaptam a szurit, hiába igyekszem, nem
tudok úgy ülni, hogy ne fájjon. Nem érdemlem meg ezt, rendes kislány voltam
reggel, előre engedtem a váróteremben egy férfit, aki mellkasi fájdalommal
esett be az ajtón, s elég fehér volt. Várakozás közben elolvastam Rita
Rutherford-ról a cikket a Panorámában, a helyi lapban, ezt is be kellene
szereznem valahol, mert már nem lehetett kapni a sandyford-i boltban.
(A cinkék most dolgoznak az etetőn, komoly munka ám egy-egy fél mogyoró
kibányászása a műanyag rácsokon át!)
Mondtam a dokinak, hízom, mire ő, exercise, exercise, ugye, tudom? Igen,
mondtam, tudom, csak el akartam mondani, hogy hízom, mert néha unalmamban
rágcsálok. Nézte a régi adataimat, végül is, nem vészes, but these things
can creep upon ya (haha, whatever that means), 3 éve 52 kiló voltam, előtte
48, most bezony 58. Nem vészes, mondja, én pedig mutattam a hájhurkát a
hasamon, íme. Nevetett. Mindig nevet. Inkább ijesztgethetne, hatásosabb
lenne. Bár az ember hiúságánál nincs hatásosabb eszköz a fogyásra.
De valamikor bele kell vágni, az biztos.
Figyelmeztetett, hogy az öregedés során (khm?) lelassúsodik az emésztés
folyamata, amit eddig bűntelenül megtehettem, az most ott látszik meg a
pocakomon. No, ezt sem tudtam.
* * *
A kertben, az eltelt langyos, meleg napok hatására minden megvadult. A
zsidócseresznye hatalmas leveleket hoz, pedig lemondtam róla, hiszen tél
végére néhány összeaszott, arasznyi szár maradt csak a helyén. A sage
virágzik! Őt is megviselte a tél, csak barnultak a levelei, feleakkora lett,
mint volt, most pedig szép sötét rózsaszín virágai vannak. A Michaelmas
Daisy (tunnám, ez mi?) egyre dugja ki a zöld leveleit a földből, pedig ez is
csak zörgős száraz csomó lett télre. Az egres, amely cserepének friss
földjével a macskáknak oly nagy örömet okozott tavaly (emlékeztetőül: cat’s
piss on a gooseberry bush), tíz napja még virágokat hozott, most már
borsónyi élénkzöld színű kis egresek híznak a virágok helyén.
(Cinke visszatért, az etető ijesztően kileng a landolástól.)
A tavaly, Sopronból átutaztatott, ajándékba kapott harangvirág sajnos, nem
nő, inkább szárad, a kefebokornak (nem tudom a magyar nevét) két év után
újra vannak friss hajtásai, a babérfának szintén, az eper egyre hozza az új
leveleket, a teraszon agresszíven terjeszkedő szamócáról nem is szólva.
Willie muskátlijára azonban többször is nézni kellett, levéltetvek lepték el
az alsó leveleit, de közben csodás nagy virágokat hoz, amik sajnos, a
közepükön megszáradnak. A kicsike paradicsompalánták az ablakban rohamosan
fejlődnek. A gyöngyvirágot alighanem szét kell majd ültetni (csak tudnám,
mikor), mert nem fér el a cserepében, levelei arasznyiak, egy még a cserép
alján lévő lyukon át bújt ki!
A kövek között kigazoltam, most már csak a legárnyékosabb sarok van hátra. A
tree fern négy új levelet hozott, alatta tenyérnyi helyen terül szét az a
fura mohacsomó, amit alighanem valamelyik madár pottyantott el a teraszon,
csak úgy odanyomtam a páfrány alá, hátha megmarad, s megmaradt. A ciklámenek
kezdik kifutni magukat, van, amelyik még hoz virágokat, de egyre sápadtabbak
a színeik. Megjelent az első fuksziavirág is az egyik bokron, bár levele
alig.
A madarak, most, hogy már nem rakok ki neki kaját, nem jönnek annyiszor,
kivéve a cinkéket, akik az élénkpiros lengő etetőn szórakoznak. Azért inni
még idejárnak a vörösbegyek, a gerlepár, és egy kopasz nyakú, rövid farkú
rigófióka, akit alighanem macska kapott el, vagy más baleset ért. Még elég
bizonytalanul repül, de már ugyanolyan határozottan billent a kurta
farkával, mint a nagyok.
Május 11.
Néhány süteményformát elraktam pihenni, most két hétig nem lesz rájuk
szükség. Elvileg süthetnék még kedden, hiszen szerdán csak délután repülünk,
de inkább vasalok, és a lakást rakom rendbe. Hétfőn piaci értekezlet, kedden
este még fejtágítás, az utolsó előadás. Elég lesz az szabadság előtti
stressznek. A futonon már gyűlnek a hazaviendő dolgok, nekem még hétfőn,
munka után be kell mennem a belvárosba, beszerezni néhány apróbb ajándékot,
könyvet, feladni egy fontos levelet.
Amikor szerdán szállítottam, Darren kérdezte, hogy fogok-e szeptembertől
megint dolgozni hétfőnként, mert ugye, neki akkor megint kezdődik az iskola.
Kicsit csodálkoztam, mert azt hittem, idén végez. Még semmi sem biztos,
Michelle sem említette a dolgot, ő is csak azért szólt, hogy „gondolkozzak
rajta”. Kérdeztem V.-t, mi a véleménye a dologról, de azt mondta az uram, ha
nincs kedvem, ha nem érzem jól magam, ha nem fog hiányozni a heti egyszeri
csevegés, fix bevétel, akkor ne menjek. De nekem nincs kedvem. Nem a korai
kelés miatt, s igen jóleső Fionával és a többiekkel beszélgetni, valami
módon tartani a kapcsolatot az ottaniakkal, de a munkához sajnos, nincs
kedvem abban a környezetben. Már a vevőknek is feltűnt a higiénia hiánya,
érdekes módon az erről szóló kemény kritika egy nap alatt eltűnt a
Menupages-ről. Semmi nem változott. Most éppen azon izgulok, rendben van-e a
keverőgép, mert pénteken Darren szólt, hogy nagy reccsenés után bekrepált a
gép, éppen kézzel gyúrta az úgy ránézésre hat kenyérre elegendő tésztát. V.
kérdezte, bevigye-e nekem Majort a munkához, lázasan tiltakoztam. Az én
Major-ömet, oda? No way. Még baja esik.
Írok is egy sms-t Jennie-nek, hogy mi a helyzet.
* * *
V. odakint autót csodál a „mate”-jével, Simon-nal, akivel végre el tudtak
menni a Sally Gap felé, egy régóta tervezett autózásra, hogy Simon Alfájának
új felfüggesztését kiélvezhessék. Simon maga szerelte át az autót. Idővel
ezt a felfüggesztés cserét Böhömnél is meg kell csináltatni, mert nagyon
bebólint az autó, amikor átmegyünk egy-egy fekvő rendőrön. Pedig nem
szabadna! Örültem, hogy az idő is jó az autózáshoz, mert nehéz volt
összehozni a találkozót, Simon folyton úton, legutóbb Hong-Kong-ból textelt.
Vajon mennyit láthatnak-élvezhetnek úti céljukból a pilóták? Vagy csak
alszanak ott, és mit nekik az egzotikus környezet? Biztos fáradt lehet 12
óra repülés után, nekem nem kellett figyelnem semmire, aludhattam is, mégis
olyan voltam, mint a mosott rongy.
* * *
A mixer rendben van, kaptak egy másikat, amíg a kávézóét szerelik. Hurrá.
* * *
Ma, hazafelé jövet az újságostól, V. elindult a lerombolt teniszpályán át, a
titkos kert felé. Előtte mondtam neki, nézd, ott nyitva egy ajtó, nézzük
meg. A kerítés hanyatt dőlve hevert a gaztól felvert teniszpályán, az
üvegcserepek között lépkedtünk az ajtó felé. Azt hittem, a ház mögött
mindjárt a kert lesz, de nem, ott is fal fogadott. Szederrel, borostyánnal
benőtt fal. Oldalt is volt egy épület, mellette beton fellépő, lépcsővel,
amint víz (szennyvíz?) folyt lefelé. Nem bírtam ki, hiába tiltakozott az
uram, átpipiskedtem a tócsán, fel a lépcsőn át a szorosan egymás mellé épült
épületek közé. A kerthez kis, elhanyagolt utacska vezet, bodzabokrok
hajolnak föléje, crisp-es zacskók, eldobált üvegek hevertek itt-ott.
Kamaszok járhattak ide, a közeli iskolából. Nehogy injekciós tűbe lépj – így
az uram, aki egyből rosszra gondolt. De végre, végre elértem a kert
ajtajáig, s egyből nyilvánvaló lett számomra, hogy ezt bizony nem ápolja,
látogatja senki már nagyon hosszú ideje. A hullámpala ajtón rozsdás lakat, a
lakat köré nagy lyuk vágva, amin át bekukucskálhattam: újabb bodzabokrok,
szederágak, valahol az árnyékos nyílás túloldalán ott a kert, csábítóan
közel, végre – ha keveset is – láthattam valamit abból, ami odabent lehet,
nemcsak a gyümölcsfák tetejét, a falon át, a mi kertünkből.
Szerintem legalább öt-hat éve nem nézett rá senki, a lakat állapotából
gondolom, s abból, hogy elég sok olyan nyurga fácskát látni, amelyeket ilyen
kertekben nem ültetnek. Magoncokból nőhettek ki azok. Van ott még a
körtefákon kívül tuja, lila akác, pálmafa, a kert oldalában egy monkey
puzzle... No és szeder, és borostyán mérföld hosszan.
Május 14.-29.: Nyaralás Magyarországon
Következő írás